9 hónappal Eszter halála utána - túl jó pár útkeresési próbakörön megnéztem a Terápia c. sorozatot, és azt gondoltam, talán érdemes lenne nekem is egy olyan szakembert felkeresnek, aki nem alámkérdez, aki nem evidenciákkal bombáz, hanem aki egy kicsit megráz, és olyan dolgokra világít rá, amit számomra a saját önsajnálatom eltakar. Persze, nem valamiféle Csernus-dokira vágytam (tőle egyébként is viszolygok), hanem egy olyan emberre, aki meghallgat, megért (vagy legalább is megpróbál), és –mondom- akinek jó kérdései vannak.
Őszintén szólva nem tudom, az emberek milyen gondokkal fordulnak pszichológushoz. Abban viszont biztos vagyok, hogy a legtöbben minimum dilisnek, de inkább hisztisnek nézik azt, aki fizet azért, hogy a lelki nyavalyáit valaki boncolgassa. (Nagyanyáink még nem voltak depressziósak – szokták mondani, utalva arra, hogy a 21. század emberének túl jó dolga van, és ráér mindenféle beképzelt szorongások miatt agyturkászhoz rohanni, ahelyett, hogy értelmes tevékenységgel foglalná el magát.).
Nem szeretem a hisztit, és nem szeretem azt sem, ha valaki elmerül az önsajnálatban, mert szerintem ezek az érzések elsősorban az egoizmusból táplálkoznak. De abban az időben –hiába tudtam az eszemmel, hogy jobban akarok lenni, tovább akarok lépni, de legalább is túl akarom élni ezt az egészet, egyszerűen nem ment. Tényleg próbálkoztam, úgy éreztem magam, mintha a tüdőmet kiköpve sprintelnék, de valahogy egyre messzebb és messzebb került a cél.
A pszichológus, akit végül is választottam, egy középkorú, korához képest csinos, lassan és megfontoltan beszélő, és nagyon jól hallgató hölgy volt. Miután felvázoltam neki a helyzetemet, minimum 5 alkalmas terápiát javasolt, hipnoterápiával kiegészítve. Azt is elmondta, hogy 5 alkalom nagyon ritkán elég, és amint a mellékelt ábra mutatja, nekem sem volt az. (Mostanra kb. 9 hónapja járok hozzá, és nagyjából ennyi idő kellett, hogy úgy érezzem, jó úton haladok).
Az első pár alkalommal csak beszélgettünk, felvázoltam a családfámat (ennek elemzése nagyjából egy órát vett igénybe), és házi feladatként kitöltetett velem pár kérdőívet, amit a következő alkalmakkor kielemezett. Természetesen kiderült, hogy átlagon felül szorongok, és elég rossz állapotban vagyok. Eztán az órák nagyjából úgy épültek fel, hogy az első részben beszélgettünk arról, hogy mi történt velem, vagy hogyan érzem magam, és ha ezek a beszélgetések nem tolódtak ki az óra végéig, akkor jöhetett a hipnózis.
Forrás: www.inmagine.com
Hipnózis címszó alatt nem arra kell gondolni, hogy egy ingát lóbálnak a szemem előtt, és én valamilyen transzállapotba kerülök, és olyan dolgokat teszek felszólításra, amit nem akarok. A lényege az, hogy mély relaxációban a tudatalatti mélyebb rétegeibe kerülök, ahol az érzések képpé formálódnak. Ezek a képek szimbolizálhatnak problémákat, vágyódásokat, és a képekről a terapeutának beszélve a tudatalatti szintjén elvileg rendbe lehet tenni dolgokat, vagy a felszínre kerülhetnek olyan eltitkolt, elraktározott félelmek, élmények, amelyek kibogozása nélkül nem lehet továbblépni. Az én pszichológusom kedvenc példája például egy olyan páciense volt, aki a meddőségén tudott túllépni olyan módon, hogy a hipnózisban a méhét „takarítgatta”. Majd teherbe esett, és sikerült kihordania a babát.
Az én esetemben nem minden kép szól Eszterről, sőt. Igazából Eszterrel kapcsolatosan csak két hipnózisom volt, de mindkettő rendkívüli élmény volt. Viszont mivel elég sok veszteség, és kreált vagy valós sérelem van az életemben, így sok minden előjöhet egy-egy hipnózis során. Sosem felejtem el az első alkalmat, a feladat az volt, hogy képzeljek el egy virágot. Nos, az én virágon a semmiben állt, csak úgy magányosan, leszakítva. És krizantém volt.
Eszterrel kapcsolatos hipnózisaim közül az első nagyon jó volt. Nem az lett volna a feladat, de mivel a felszólítás úgy hangzott, hogy képzeljek el egy dolgot (virágot, hegyet, rétet, stb.), vagy bármi mást, ami képként megjelenik előttem, így én egy házat láttam. Olyan régi kúria vagy villa volt, de fel volt újítva – sok ilyen épületet lehet látni mondjuk a Rózsadombon. A kertje telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal, szinte mozdulni sem lehetett a sok növénytől. A nappali modernül és nagyon ízlésesen volt berendezve, egy hófehér, óriás bőr kanapéval a közepén. Az ablakok egészen a plafonig értek, és épp a kertre néztek. Világos, gyönyörű ház volt. Én a kanapén ültem, és mellettem két szőke gyerek játszott: az egyik olyan 3-4 éves lehetett, egy kislány. Szerintem ő volt Eszter. Szőkének szoktam elképzelni, pedig nagy fekete hajjal született… A másik baba kisebb volt, talán 1,5-2 éves lehetett, és én a kezemben tartottam. Eszter közben egyfolytában rám mászott, hülyéskedett, kacagott, és a kisebb is velünk nevetett.
Később, amikor elvetéltem a következő terhességemet, sokszor eszembe jutott, hogy a másik baba nem az elvesztett magzat volt-e?
De jó volt ott velük, vidámak voltunk, ebben a gyönyörű, régi, de felújított villában, ahol –tőlünk amúgy nem megszokott módon- rend volt.
A másik alkalommal épp elég rossz lelkiállapotban voltam, ezért először hosszasan beszélgettünk az elengedésről, majd a hipnózisban konkrétan megkérte a terapeuta, hogy képzeljem el Esztert. Valami piknik lehetett, virágos réttel, pokróccal, ahol ültem, és a szőke, göndör hajó, másfél éves totyogó Eszter, aki felfedezte magának a világot. A kis pelenkás popójával egyensúlyozott a göröngyös talajon, megnézett minden virágot és bogarat, esett-kelt, én pedig csak ültem a pokrócon, és gyönyörködtem benne. A terapeuta megkérdezte, van-e ott valaki, de egyedül voltunk, csak Eszter és én. Aztán megkért, hogy bízzam rá valakire. Az a jó a gondolatban, hogy bármit megtehetsz, akárkit hívhatsz, meg-nem-történtté tehetsz dolgokat… és én hívtam egy angyalt, olyan klasszikus, fehér bőrű, fehér ruhás, szárnyas, glóriás angyalt, és tudtam, hogy rá kellene bíznom Esztert. De nem ment, még gondolatban sem ment. Mondtam is a pszichológusnak, hogy nem hiszek az angyalokban, hogyan tudnám akkor neki adni a gyerekemet? A kép, ahogy a porcelánbőrű alak elveszi a lányomat, beleégett a retinámba, és nyomasztott – tiltakoztam ellene minden porcikámmal.
Megrázó hipnózis volt. Egyértelművé tette, hogy –addigra már- 16 hónappal Eszter halála után sem voltam képes elfogadni a tényeket.
Csak később ugrott be, hogy mi is a megoldás. Nem tudom „odaadni” Esztert egy általam el nem fogadott lénynek, de talán rá tudnám bízni egy olyan emberre, akiben –ha élne- megbíznék? Így azóta „gyakorlom” ezt a képet: én és Eszter a réten, a pokrócon ülve várjuk, hogy jöjjön ez az ember: a Bátyám. Mindketten mosolyognak, boldognak tűnnek… de ennek ellenére nem könnyű elbúcsúzni tőlük. Addig már eljutottam, hogy elindulnak ketten, a fiatal felnőtt és a kisbaba, kézen fogva, valami felé.
Forrás: www.inmagine.com
Utolsó kommentek