A következő történetet Erzsó küldte be. Erzsó rossz tarkóredő eredmények miatt magzatvízvizsgálatra ment, ami után elvesztette amúgy teljesen egészséges kislányát.
Erzsó vagyok. 27 éves voltam amikor megismerkedtem a férjemmel, és nem sok időre rá - még egy év sem telt el - teherbe estem. Hála az égnek ez a terhességem jól ért véget: van egy csodálatos kisfiúnk, pontosabban azóta már egy kislányunk is, és ezért hálás vagyok a sorsnak.
De sajnos mi is keresztül mentünk a poklon, míg idáig eljutottunk! Szóval a kisfiam már majdnem 2 éves volt, mire úgy gondoltuk, hogy én se leszek már fiatalabb, és azért a férjem 10 évvel idősebb mint én, tehát sürgetett az idő! Viszonylag hamar teherbe estem, és nem is volt gond a terhességemmel! A 12 hetes genetikára készültem,és mivel nem gondoltam, hogy gond lehet, a férjemre bíztam a kisfiamat (a kisfiam kihordásánál semmi gond nem volt). Nem gondoltam,hogy van ilyen, de ahogy beléptem a rendelőbe, óriási idegesség jött rám, nem is értettem, valószínűleg megéreztem!
Az orvos csendességéből gondoltam,hogy valami baj van. Többször mérte, aztán közölte, hogy magas a tarkóredő, de nem kell megijedni, csak másnap genetikai tanácsadásra kell menni! Kicsit megnyugodtam, de mégis sírva jöttem ki, nem hittem el, hogy ez velünk történik! A neten aztán utána néztem, mert persze az orvos semmit nem mondott. Megnyugodtam, mert nem tűnt vészesnek. Pont ezért nem is a férjem kísért el, hanem a barátnőm! Ott külön ultrahang volt, a tanácsadás előtt jöttek mentek az emberek, és engem még mindig nem hívtak be. Akkor már gondoltam, hogy valami nem stimmel.
Amikor behívtak kérdezte az orvos, hogy hol a férjem, mert komoly dolgokról kell dönteni. Na akkor már annyira kiakadtam, hogy sírva fakadtam. Erre az orvos persze tök bunkó volt, közölte, hogy a magas tarkó down kór jele lehet, és döntsek, vagy azonnal megcsinálják a magzat víz vizsgálatot vagy 16 hetesen! Akkor még nem tudtam mi is az a down kór, kockázati tényezőket semmit, hát azt választottam, hogy 16 hetesen magzatvíz vétel. Akkor még nem is sejtettem, hogy életem legrosszabb döntése lesz!
Haza érve azt sem tudtam, hogy hogyan mondjam el a férjemnek, nem tudtam, hogy jó döntést hoztam-e. Majd egy hónapunk telt el úgy, hogy kutakodtunk, keresgéltünk,
Szinte futószalagon ment az egész eljárás, mint a vágóhídon, de nem érdekelt, csak túl akartam lenni rajta. Akkor még nem tudtam, de ma már biztos vagyok benne, hogy itt hibáztak. A hölgy olyan ügyesen húzta ki a tűt, hogy beleakadt a hasfalamba, aztán jól megrángatta! Sejtettem, hogy baj lesz, de megpróbáltam nem foglalkozni vele, hogy nehogy azért legyen baj. Mindent betartottam, nem mozogtam, a gyerekkel sem foglalkoztam annyit, nehogy megerőltessem magam. Közben egyre jobban éreztem magam. A kardiológián sem találtak semmit! A kisfiamat felkészítettük, hogy tesó lesz, mert már majdnem húsz hetes voltam és azt hittem minden rendben lesz! A genetikára is nyugodtan mentem, kezdtem beleélni magam, hogy baba lesz! Már a neve is megvolt: Bianka, vagy Máté. Megállapították, hogy minden rendben, egészséges kislányunk lesz, és én rettentően örültem! Körbe hívtam mindenkit, hogy elújságoljam. Boldogok voltunk. Bianka baba...
...de ez csak egy napig tartott! Másnap arra keltem, hogy barna folyásom van. Nem ijedtem meg nagyon, azt hittem, csak egy kis apróság, de azért bementem az ügyeletre... és itt kezdődött el a pokol.
Az orvos nem talált semmit, de azért elküldött ultrahangra, de mivel nem volt időpontom, így 5 óra hosszát kellett várnom. Ez betett nekem, síró görcsöt kaptam, az idegeim se bírták már. Mivel semmit nem találtak, hazaküldtek. Kicsit megnyugodtam, de nem volt az igazi. Ez pénteken volt. Voltak fájásaim, mint utólag kiderült, de én azt hittem, hogy a baba mocorog ennyire.
Vasárnap már annyira véreztem, hogy mentőt kellett hívni. Az éjszakai orvos is olyan volt, mint a puffancs - flegma volt, és fel volt háborodva, hogy egy "kis" vérzéssel zaklatom. Az éjszakás nővér vért vett, és úgy elejtette, hogy "megnézzük, akar-e maradni a baba". Ezen nagyon kiakadtam, de megpróbáltam nem foglalkozni vele.
Kitettek osztályra. Nem éreztem, hogy baj lehet. Nyugodt volt a nappali orvos is, és ettől én is, azt mondta másnap már mehetek is haza.
Másnap aztán jött a fekete leves, bár akkor én még azt hittem, hogy a baba mocorog annyira. Kiderült, hogy fájásaim vannak. Szülőszobába tettek és ott is hagytak reggelig. Reggelre mintha elvágták volna, semmi bajom nem volt! Tök jól éreztem magam, azt hittem túl vagyok az egészen! Így ment 2-3 napig: nappal semmi, estére iszonyatos nagy fájások!
Közben orvosok jöttek-mentek, mindenki megvizsgált. Abban reménykedtünk, hogy hátha csak gyulladás! Közben folyamatosan ultrahangon nézték a picikémet, azt hiszem, ettől még nehezebb volt! Folyamatosan láttam, ahogy mozog és közben majd megszakadt a szívem! Egy doktor nő volt, aki őszintén elmondta, hogy ha nem múlnak a fájásaim, akkor fel kell készülni a legrosszabbra. Ez padlóra küldött,de tudtam igaza van. A kisfiamat se láthatam, így majd beleőrültem.
A fájásoktól annyira legyengültem,hogy alig éltem. Az 5. napon megint szülőszobán kötöttem ki: iszonyatos fájásaim voltak, de amikor meghallottam, hogy azt mondta az orvos, hogy ez már nem terhesség, és ha tovább fájásaim lesznek, akkor megszakítják a terhességet, bele se gondoltam, hogy akár meg is halhatok. Úgy tettem, mintha elmúltak volna a fájásaim: mindenki előtt próbáltam titkolni, hogy mekkora fájdalmaim vannak, mert azt hittem, így megóvhatom a kicsikémet.
Sajnos nem sikerült. Másnap tudtam, el kell engednem. Már akkora fájásaim voltak, hogy nem bírtam így muszáj volt szólnom! Pont a doktor nő volt, és ezért hálás voltam, mert rajta kívül mindenki úgy bánt velem, mintha én tehetnék róla! Megpróbált felkészíteni, de aki átélte, csak az tudja, hogy mekkora fájdalom úgy megszülni egy babát, hogy nem vihettem haza! Akkora fájásaim voltak, hogy egyszerűen nem bírtam elviselni! Leszálltam, kiabáltam, erre odajött a "DRÁGA FŐORVOS", és közölte, hogy egy halott babáért nem fog megcsászározni, és szóljak, ha kipottyan valami, és különben is tartsam magam, mert nem fáj az annyira! Mintha nem lettem volna elég mélyen, még dobott rajtam egyet. Könyörgöm, aki tud, mutasson nekem egy olyan nőt, aki hat napi fájás után még a hetedik napon tudja magát tartani! Szerintem nincs ilyen!!!!!!
Éjféltől hét óráig húztam aztán, de csak azért, hogy a császárból származó sebem szét ne nyíljon! Csinált valamit lent, azt nem tudom mit, mert már akkora teljesen kész voltam. A nővérek segítettek szívni a gázt, mert már azt se bírtam! De már ekkor már nem a testi hanem a lelki fájdalom volt az, ami emésztett, mert tudtam, már csak pár percig lesz velem a kicsikém!
8 óra párperckor aztán éreztem, hogy a testem megkönnyebbül. Hát ennyi volt, elment az én kis angyalkám. A testem megkönnyebbült, de a lelkem egy része meghalt. Hát ennyi volt 7 napi szenvedés, mind hiába!
Kitettek szobára, de egyszerűen senkit nem akartam látni, egyedül akartam lenni a fájdalmammal! A férjem meglátogatott, próbáltam erős lenni, de akkor már kitört belőlem minden! A rossz megjegyzések az orvosoktól, a szobatásak szánakozásai, minden!
Másnap próbáltam magam összeszedni. Akkor már csak az járt az eszemben, hogy a kisfiamat láthassam. Közben folyamatosan sírógörcsöt kaptam, mert belegondoltam, hogy haza kell menni, túl kell élni, és még közben jött az anyakönyvvezető, de ettől már csak az volt rosszabb, amikor kezembe kaptam a zárójelentést. "HALOTT LEÁNY GYERMEK" ez az az érzés amikor szíven szúrnak és még meg is forgatják a kést! Egy pár napot anyukámnál töltöttünk, mert képtelen voltam haza menni. Hála az égnek a kisfiam csak egyszer simizte meg a hasamat: két évesen megértette, hogy a húgi az égben van!
Ennyi a mi Kis Angyalkánk története.
Azért elmesélem, hogy a kislányommal is mi mindenen mentünk keresztül mire megszületett! Fél évre rá, hogy elvetéltem, persze nem volt és most sincs olyan nap, hogy ne gondoljak az én drágámra, várandós lettem a kislányommal. Mondanom se kell, hogy persze nem volt zökkenőmentes az sem: a folyamatos rosszul létek mellett ott volt a kétség is, hogy mi van ha megismétlődik az előző?
A 12 hetes genetikáról persze ordítva jöttem ki, a férjem el se tudta képzelni, hogy mi bajom. Még magasabb volt a tarkó redő! Nem tudtam elhinni, hogy ez velünk történik. Persze vizsgálatok sokasága! Kiderült, hogy rossz az AFP: plexus cysták voltak az agyába, magas az esély rá, hogy down kóros vagy nagyon beteg a baba.
Hónapok óta először leültünk és beszélgetünk a férjemmel. 16 hetes voltam, elmondtam neki, hogy nem érdekel, ha beteg a baba, akkor sem fogom elvetetni, és ő is úgy gondolta. Így nem volt kérdés, hogy semmilyen vizsgálatba nem megyünk bele! 18 hetesen azért elmentünk 4D-s ultrahangra, de okosabbak nem lettünk, csak a kislányunk rabjai, és akkor azt éreztem, hogy egy ilyen gyöngyőrű baba nem lehet beteg!
Hála az égnek a kardiológián sem találtak semmit, úgyhogy megnyugodtunk. Egészen addig, míg valamilyen vizsgálatra nem kellett mennem. Mindenhol úgy bántak velem, mintha a világ legnagyobb bűnét akarnám elkövetni: "tisztába van vele, hogy ez a baba beteg, és milyen nehéz lesz felnevelni?" - Annyiszor hallottam ezt! Szörnyű, hogy milyenek az emberek. Azt hiszem, pont ezért segített a mi kis angyalkánk az égből, és 2013.12.29-én megszületett Ivett Mira, egy kis pitvar sövénnyel, de nem betegen! Rosszul vagyok attól, ha belegondolok, hogy hány ember megy el abortuszra ilyen eredményekkel, miközben lehet, hogy nem is beteg a baba.
Hát ez a mi történetünk ami hála Istennek és a mi Kis Angyalkánknak jól ért véget!
Utolsó kommentek