Ivett még januárban írt nekem, de a technika ördöge megtréfált, és a levelét csak a napokban láttam. Mivel nem voltam benne biztos, hogy ilyen hosszú idő után is szeretné, ha leközölném az írását, inkább rákérdeztem.

"A veszteségem mindig az enyém marad, ahogyan a kis elhalt magzatom is, neki állítottam emléket az írásommal, ha kiteszed megköszönöm és nagyon örülök neki, talán segít másnak is másként rátekintenie a saját veszteségére." - válaszolta, és ezzel tökéletesen egyet tudok érteni.

Ivett blogját itt találod: verebiivett.blog.hu

Röviden leírom a történetemet. Röviden, mert az egész olyan rövid volt, hogy nem is volt időm igazán belemerülni.

2016. Érdekes, nehéz, sok felismeréssel teli év volt. Természetesen – mint minden embernek – nekem is volt benne sok jó, és kevésbé jó történés, de mindent összevetve egy sorsfordító, egy korszakot lezáró évként tekintek rá.

Áprilisban felötlött bennem a vágy, hogy a kisfiúnknak (aki most múlt hat éves) egy kistestvért szeretnék. Az első próbálkozásra összejött… akárcsak annak idején ő is. Az első UH még szinte semmit nem tudott kimutatni, úgy gondoltuk biztosan korán mentem a nőgyógyászomhoz. Két hét múlva ismétlő UH, ott már gyengén, de látszott az új kis élet, az én kis szívvel és örömmel várt babácskám. Az orvosom kisebbnek látta, mint amekkorának „kellene lennie”, ezért a következő héten újabb UH-t javasolt, amit már benn, a kórházban végeztek el.

Az ultrahangra boldogan mentem, mosolygott a szemem is. Ami azonban odabenn a vizsgáló szobában ért az maga volt a sokk, a pokol, a kedves szonográfus hölgy szavai a szívemig hatoltak: „Ivett, nagyon sajnálom, a babájának nincs szívhangja, elhalt.” Kértem, nézze meg még egyszer, hátha nem látja jól. A hölgy természetesen teljesítette kívánságomat, természetesen még egyszer ugyanazt tudta mondani: nem él, elhalt… A diagnózison ott állt a „végrendelet”: missed ab… tudtam mit jelent, olvastam róla korábban.

Egy világ dőlt össze bennem. Hat hetes volt ekkor… Vártunk. Orvosom javaslatára a természetre, illetve a babácskámra bíztuk a szomorú vég eljövetelét, reménykedtünk, hogy nem kerül sor a várandósságom orvosi befejezésére. Három héten át várakoztunk, szinte teljesen eseménytelenül teltek a napok.

Nem akartunk egymástól semmilyen módon megválni… Éreztem, nem jó így már egyikőnkek sem, kértem őt menjen el békével, emlékét örökre megőrzöm és mindig szeretni fogom őt, a meg nem született gyermekemet.

Segített, de nem volt elegendő, így végül július 15-én orvosi segítséggel fizikailag, végleg megváltunk egymástól.

Fizikailag, de nem lélekben. Ott mindig örök helye marad. Ő az én második gyermekem. Egy finom kis lélek, aki mindvégig csendben és szinte láthatatlanul ott volt velem. Rövidke kis életével beragyogta minden napomat, örömmel töltött el, hogy egy új kis életet hordok a szívem alatt…

Ez az én történetem. Ez az én hat hetes apró kis lélek-gyermekemnek a története. Egy gyermeknek, akit ezentúl a szívemben nevelgetek tovább.

Kicsi, meg nem született gyermekem „ajándéka” számomra azonban reményt ad a további folytatásra: elkezdtem a korábbi tanulmányaimat a gyakorlatban is kamatoztatni, blogot írok, facebook oldalam, honlapom van, és olyan édesanyákkal folytatok segítő beszélgetéseket, akiknek hozzám hasonlóan van egy szomorú történetük. (Ezt a blogbejegyzést nem olyan rég’ írtam, most érkezett el az ideje, hogy ki tudtam írni magamból az érzéseimet: http://verebiivett.blog.hu/…/…/szivemben_szuletett_gyermekem).