"Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért." (Márai Sándor)
A halál tabu. És ha ez igaz, akkor a gyerekhalál és a perinatális veszteség még nagyobb tabu, mert ez a legnagyobb szörnyűség, ami az emberrel megtörténhet, és amely könyörtelenül emlékeztet mindenkit arra, hogy a születés felett mindig ott lebeg a kaszás árnyéka. Ez olyan borzasztó, hogy nem lehet róla beszélni, mert ha kimondjuk, akkor mindjárt valóságos lesz, mindjárt nem csak egy ismerős ismerősével történhet meg, hanem akkor el kell fogadnunk, hogy akár bármikor minket, vagy a szeretteinket is elérhet.
Amikor Eszter meghalt, persze jöttek a kötelező részvétnyilvánítások, és biztos vagyok benne, hogy a legtöbb valóban őszinte és segítő szándékkal érkezett. Persze általában igazi válasz nélkül hagytam őket, mert én sem tudtam megmondani, mire lenne leginkább szükségem. A barátok, ismerősök pedig olyan óvatosan bántak velem, mint a hímes tojással: szinte egyáltalán nem hozták szóba a terhességet, Esztert, hanem zavartan semleges témákkal próbálkoztak, vagy egyszerűen csak elkerültek. Volt, aki -tudom, hogy nem rosszindulatból, vagy tapintatlanságból, de - kimondta a rossz mondatokat, és egy idő után már nekem is felállt a hátamon a szőr a lebiggyesztett szájú, erőltetett empátiát magára öltő "hogy vagy?"-októl, amit olyan hanglejtéssel ejtettek ki, mintha azt várnák, hogy most majd valami nagyon szörnyűt fogok mondani. Már én is azt válaszoltam, hogy "kösz, jól", pedig nyilvánvalóan ezt még nagyon sokáig nem fedte a valóságot. De kimondatlanul is éreztem, hogy nekem most már jobban kell lennem, mert nem terhelhetem a környezetemet állandóan a saját tragédiámmal, és a jól-létemmel igazolnom kell, hogy erre a borzalomra most már ideje fátylat borítani, felejtsük el, nem beszélünk róla, tehát nem történt meg. Vagy ha mégis, velük akkor sem fog.
A gyászoló szülőnek nemcsak gyermeke elvesztésének borzasztó, szavakkal le nem írható fájdalmával kell megküzdenie, hanem a szinte törvényszerű elszigetelődéssel is. Biztos vagyok benne, hogy a környezet nagy része nem rosszindulatból kerüli ilyenkor a gyászolót, csak egyszerűen tényleg nem tud mit kezdeni a helyzettel, ráadásul -életkorunkból adódóan- gyakoriak ilyenkor a barátok, rokonok közti gyerekvállalás, ami a gyászolónak, és a barátnak is egy hihetetlenül kényes helyzetet eredményez. A barát nem akarja saját boldogságával emlékeztetni a másikat a tragédiára, ugyanakkor ha épp egy ilyen fontos eseményből hagyja ki, akkor mi marad a barátságból?
Ha Te, aki most ezt a posztot olvasod, olyan barát vagy rokon vagy, aki egy gyászoló szülőnek szeretne segíteni, kérlek, olvass tovább, és fogadj meg pár jó tanácsot! Ha Te magad is elvesztettél egy gyereket, kérlek, segíts a kommentekben kiegészíteni a listámat.
Utolsó kommentek