„Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.”
(Zelk Zoltán)

Vasárnap anyák napja. Nekünk, gyászoló anyáknak valószínűleg az egyik legnehezebb nap az évben, közvetlenül a gyerekünk születésnapja, halálának évfordulója és a karácsony után. Pedig az anyák napja csodálatos ünnep, kiskoromban is imádtam. Az oviban már hetekkel korábban készültünk rá, rajzoltunk, papírból készítettünk csokrot, verseket, dalokat tanultunk (ahol mindig én voltam a főszereplő), és amikor eljött a nap, ünneplőbe öltöztünk, és előadást tartottunk az anyukáinknak. Akkoriban nem értettem, miért sírdogál minden szülő, nagyszülő, hiszen nem örülniük kellett volna inkább? Persze, később már tudtam, hogy a meghatottságtól lett könnyes a szemük, hiszen én is megilletődöm, amikor a lányom selypítve elszavalja a köszöntőt. Pedig náluk nincs össznépi anyák napi ünnepség az óvodában (helyette évzárót tartanak). Végül is jobb is. Így legalább senki nem tudja, hogy miért sírok.

Mert én még szerencsés vagyok. Eszter halálakor már hivatalosan, visszavonhatatlanul édesanya voltam. Eszter ugyan meghalt, de attól én még megkérdőjelezhetetlenül az élő gyerekem anyja maradtam. Ha Eszter az első gyerekem lett volna, akkor körülményesebb lett volna a válasz erre a kérdésre, és valószínűleg az anyák napja is nehezebb ünnep lenne. Még ennél is. Igen, van, akinek nálam is rosszabb. Hiszen ők nemcsak a gyermeküket temették el, hanem minden bizonnyal anyaságukat is. A társadalom, sőt, általában a barátok, de gyakran még a szűkebb család sem gondolja azt, hogy ők is édesanyák lennének. Az anyaságuk megtagadása pedig végső soron a gyermekük életének megtagadása.

De ugye mi tudjuk, hogy ez nincs így?

Mert anyának lenni annyit jelent: egy kis élethez örökre, feltételek nélkül kötődni. Nincs 2 napos, vagy 1 éves anyaság. Az anyaságnak csak kezdete van, vége nincsen. És mikor kezdődik? Hát mikor kezdődik az a kis élet? Nem, szerintem nem a születéssel kezdődik. Mert ha így lenne, akkor az én lányom nem halhatott volna meg a születése előtt.

Anna M. Jarvis, aki a „hivatalos” anyák napját divatba hozta, édesanyjának kívánt ezzel emléket állítani, akinek 11 gyermekéből csak 4 érte meg a felnőtt kort. Anna egyébként rengeteget kilincselt, hogy az anyák napja elterjedjen, de amikor azt látta, hogy az ünnepet a virágkereskedők, és ajándékárusok a saját hasznuk növelésére fordítják, tiltakozni kezdett az ünnep elüzletiesedése ellen. Eredetileg tehát az ünnep nem csak azoknak az édesanyáknak szólt, akik a gyermeküket a karjukban tarthatják, hanem azoknak is, akiknek a gyermekük nem lehet velük. Ennek apropóján ausztrál sorstársunk kezdeményezésére útjára indult a „Nemzetközi Gyászoló Anyák Napja” (International Bereaved Mother’s Day) mozgalom, amely szeretné felhívni a figyelmet a gyermeküket elveszített édesanyák fájdalmára, hiszen ők a "hivatalos" Anyák Napján teljesen el vannak felejtve! Mivel a világon mindenhol máskor ünneplik az anyák napját, a 2013.-as évben a gyászoló anyák napja éppen mi, május 5-i ünnepünkre esik.

A kezdeményezők azt kérik, hogy a mozgalmat támogatni kívánók cseréljék le a közösségi oldalon lévő profilképet az alábbi galériában található virágok egyikére, ezzel hívva fel a figyelmet azokra az édesanyákra, akik sajnos nem kaphatnak gyermeküktől virágot ezen a napon.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.05.04. 19:50 Szólj hozzá!

Címkék: ünnep

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr35364168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.