11 héttel és 6 nappal Eszter halála és születése után valami semmiségen összekaptam a férjemmel. Ahogy ilyenkor (nálunk) lenni szokott, szó szót követett, és a veszekedés személyeskedésbe, és egymás alázásába torkollott.

- Ha majd teljesen egyedül maradsz, akkor elgondolkodhatsz rajta, hogy miért nem tudsz inkább normálisan viselkedni! - mondta nekem.
- Ha majd normális dolgok történnek velem, akkor normálisan fogok viselkedni! - feleltem, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Normális... mi az, hogy normális?

is099io82.jpg

Forrás: www.inmagine.com

Mert szerintem általában - ahhoz képest, amin keresztülmentem (megyek) - egész normálisan viselkedem (és viselkedtem közvetlenül Eszter halála után is). Néha magam is meglepődöm magamon, hogy minden nap fel tudok kelni, levegőt veszek, fogat mosok, sminkelek, dolgozom, hazamegyek, a lányommal vagyok, eszem, alszom, látszólag élek. Szerintem aki nem ismer, az nem is venné észre, min mentem keresztül. Nem bőgöm el magam mindenen, nem zárkózom be a szobámba, nem viselkedek szélsőségesen, nem iszom, nem drogozom… Persze, ez csak látszat, de mi értelme lenne nem fenntartani a látszatot? Ettől még ugyanúgy csak vagyok, létezem, de nem élek. Közben telnek a napok, és van olyan már, hogy nem számolom, mennyi. Aztán történik valami – egy álom, egy érzés, egy meggondolatlan beszólás, vagy csak az, hogy ráállok a mérlegre, és napokig kapkodom a levegőt a normálisság sminkje mögött, és dübörög bennem az indulat, a miért én, a nem-ért-meg-senki-de-a-legjobban-az-fáj-hogy-te-sem érzése.

Ha minden normálisan történt volna, Eszter már 14 hónapos lenne. Kitöltené minden percemet. Minden bizonnyal próbálkozna már a lépegetéssel, de az is lehet, hogy már szaladna. Valószínűleg épp próbálnám elhagyni a szoptatásokat, és azon agyalnék, hogy hogyan juttassam be a bölcsibe, hiszen nekem dolgoznom kell.

De nem történnek normálisan a dolgok. Eszter nem része az életemnek, vagy nem úgy, ahogy szeretném. Nem babakocsit tologatok, hanem a sírjára viszek virágot. Nem mondom ki a nevét, de magamra tetováltattam a kezdőbetűjét. Igen, nem vagyok normális. De az életem sem normális.

Kiegészítésként pedig álljon itt egy fordítás (legjobb tudásom szerint). A kedvenc blogomban olvastam, köszönet érte. Akár én is írhattam volna.

„Új normálisságom”

 - Normális, hogy minden mosoly mögött, belül könnyezel, mertrájössz, hogy minden fontos családi eseményről valaki, aki fontos, hiányozni fog.

 - Normális állandóan újraélni azt a napot.

 - Normális, hogy életem minden boldog eseménye tartalékol szomorúságot is. A fájdalom szorosan a boldogság mögött oson.

 - Normális megbámulni minden babát, aki akkora lenne, mint az enyém. Aztán megpróbálni elképzelni őt ebben a korban, de ez nem sikerül. Aztán arra gondolni, hogy egyáltalán miért fontos elképzelni őt így, amikor ez sohasem fog megtörténni.

- Normális úgy elmesélni a gyereked halálának történetét, mintha ez egy teljesen hétköznapi esemény lenne, majd látni a sokkot a másik szemében, hogy ez milyen szörnyen hangzik. Aztán rájönni, hogy igen, ez a történet már a „normálisságom” része lett.

- Normális, hogy minden évben nehéz feladat, hogy hogyan tiszteld meg a gyermeked születésnapját, és hogy hogyan éld túl ezeket a napokat.

- Normális, hogy némelyek félnek kimondani a gyerekem nevét.

- Normális, hogy biztosítani akarom, hogy mások is emlékezzenek rá.

- Normális, hogy a temetés után mindenki folytatja az életét, de mi gyászolni fogunk örökké.

- Normális, hogy hetekkel, hónapokkal, évekkel a veszteség után a gyász néha rosszabb lesz, nem javul.

- Normális, hogy nem értjük meg azokat, akik a saját -bármilyen- veszteségüket a miénkhez mérik, csak akkor, ha ők is egy gyereket vesztettek el. SEMMI nem hasonlítható ehhez – még akkor sem, ha a gyermeked a föld legtávolabbi pontján van. Elveszíteni egy szülőt szörnyű – de eltemetni a saját gyerekedet nem természetes!

- Normális, ha megpróbálok nem sírni egész nap, mert tudom, hogy a mentális egészségemnek ez nem tesz jót.

- Normális rájönni, hogy mégis egész nap sírok.

- Normális, ha mindennel és mindenkivel türelmetlen vagy.

- Normális egy új barátság egy másik gyászoló anyával: együtt sírunk és együtt beszélünk gyermekünk elvesztéséről és az új életünkről.

- Normális azon tűnődni, hogy amikor találkozol valakivel, mit fogsz neki mondani? Hogy 3 gyereked van, vagy 2? Valószínűleg sosem látod ezt az embert többet, így nem érné meg elmagyarázni, hogy az egyik gyereked az égben van. És ha el akarod kerülni ezt a problémát, és azt mondod, hogy 2 gyereked van, rosszul érzed magad, hogy megtagadtad a babádat.

- Normális a tudat, hogy soha nem fogom magam túltenni ezen a veszteségen, sem ma, sem egymillió év múlva.

- És végül, normális elrejteni mások elől ezeket a dolgokat, amelyek számodra normálissá váltak, hogy mindenki körülötted azt hihesse, hogy „normális” vagy.

Szerinted lehet-e az életed, vagy Te magad a korábbi fogalmaid szerint "normális" gyermeked elvesztése után? Megértette a párod, a családod, ha nem? Mi "normális" számodra a gyászodban, ami másnak esetleg furcsa?

Szerző: anna_over_the_moon  2013.06.17. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: család gyász lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr65362277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.