"Csak azt mondja meg valaki, hogy meddig fog ez tartani! Kibírok akármit, csak tudjam, hogy mennyi idő!"

Körülbelül két héttel Eszter halála után fakadtam ki így. Senki nem tudott válaszolni. Akkor azt mondták, nagyon egyéni, hogy kinek meddig tart a gyász. Fél év, egy év, egy élet?

Aztán megnéztem az Engedd el! (Rabbit hole) c. filmet. A következő idézet a filmből való (Becca, aki elvesztette a kisfiát, édesanyjával beszélget, akinek a fia túladagolásban halt meg):

Becca: Elmúlik ez valaha?
Nat: Nem, szerintem soha nem múlik el. Nem, nekem 11 éve nem múlik el. De azért változik.
Becca: Hogyan?
Nat: Nem tudom... talán a súlya változik. Egy bizonyos ponton elviselhető lesz. Valami olyanná válik, amit becsúsztathatsz valami alá, és... mint egy téglát cipelhetsz a zsebedben. És... és néha egy kis időre el is feledkezel róla. De amikor egyszer csak benyúlsz a zsebedbe - és ott van. Ó igen, ilyen. Ami rettenetes lehet - mondjuk, nem mindig. Olyan... [mély levegő] nem pontosan ezt szeretted volna, de ezt kaptad a fiad helyett. Így tehát, ezt cipeled magaddal. És... és ez nem múlik el. Ami...
Becca: Ami milyen?
Nat: Tulajdonképpen... jó.

Most, épp 444 nappal Eszter halála után már belátom, az időnek ebben a tekintetben nincs jelentősége.

nat010978_szepia.jpgForrás: www.inmagine.com

A fájdalom, a gyász kezdetben olyan volt, mintha belepne valamilyen mocsár, és húzna lefelé. Levegőért kapkodtam, minden mozdulatomban, minden tettemben és gondolatomban Eszter volt. Nem láttam semmit és senkit, csak ő, illetve csak az ő elvesztése volt fontos. Csak ő létezett, mert nem létezett. Én pedig mindig csak a következő 5 percet akartam túlélni. Az időtől vártam a feloldozást - azt hittem, majd az idő (6 hét - amikor meg kellett volna születnie, vagy 3 hónap, vagy fél év, vagy majd az egy éves évforduló) elűzi, vagy legalább is enyhíti minden fájdalmamat.

Tudatos ember vagyok, tudatosan próbáltam siettetni az időt. Elolvastam mindent a gyász szakaszairól (tagadás-harag-alkudozás-depresszió-elfogadás), és reménykedve vártam, hogy az egyes stációkból mikor lépek át a másikba. Meglepetten tapasztaltam, hogy sok sorstársam még évek múltán is mindennapos vendég a blogon, egyszerűen nem hittem el, hogy sokan ennyi idő múltán sem tudnak tovább lépni. Lesajnálva arra gondoltam, hogy nem, én nem leszek az a nő, aki még 2-3-sok év múlva is ott lóg a fórumon, gyertyát gyújt a sosemlátott gyerekének, vagy giccses képeket, idézeteket oszt meg a közösségi oldalakon... Nem értettem, miért jó ez, mi ezzel a céljuk.

Nem, azóta sem osztok meg csöpögős idézeteket a facebookon. Ilyen nem lettem. De sokat vagyok az oldalon, és nem, nem "lépten túl" Eszteren. Mert az idő, aki a legnagyobb barátom kellett volna, hogy legyen, mintha csak a szemembe röhögött volna - úgy vánszorgott, hogy minden percért könyörögnöm kellett.

De -ahogy azt a filmben is mondták- szépen lassan, nem tudom, pontosan mikor történt, de egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem fájt minden lélegzetvétel. Már tudtam őszintén nevetni. Már voltak pillanatok, amelyek nem Eszterről szóltak. Már nem bőgtem el magam minden percben, és lettek céljaim, olyanok is, amelyekhez Eszternek nem volt köze. Persze, a gyásznak még nem volt vége, a mocsárból még nem értem ki, csak egy kicsit engedett a szorítás, hogy később újult erővel lerántson a mélybe.

Mert ilyen ez: egy hullámvasút, amiről nincs leszállás. De valahogy -és ez furcsán hangozhat- meg lehet szokni. Tudom, hogy ha most jobb is egy picit, akkor is lesz még mélypont, lehet, hogy mélyebb, mint az előző, és lehet, hogy tovább is fog tartani. Nem, ez a fájdalom nem múlik el soha. Szerintem enyhülni sem tud. Csak megerősödöm annyira, hogy el tudom viselni.

444 nappal Eszter halála után már úgy gondolom, hogy örökké az a nő leszek, akinek meghalt a gyereke. És most már örökké az a nő leszek, aki beszélni akar, és beszélni is fog a kislányáról. Teljen el akármennyi idő, én az a nő leszek, akinek a fájdalma -ugyan átalakult, de- éppen olyan erős marad, mint az elején. Nem ezt akartam, de ezt kaptam. Csak egy választásom van: megtanulok együtt élni vele.

Nem, ez a fájdalom nem múlik el soha. De tudod mit? Már nem is akarom, hogy elmúljon. Mert a gyászom az egyetlen dolog, ami a kislányomhoz köt.

Te végigjártad a gyász szakaszait? Melyik szakaszban vagy most? Mit gondolsz, enyhíti az idő a fájdalmadat? Átalakul a gyászod, ahogy az idő múlik? Mennyi idő múlva tudtad elfogadni gyermeked elvesztését?

Szerző: anna_over_the_moon  2013.06.18. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: gyász továbblépés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr75364138

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.