"A sors igazságtalan, az élet szeszélyes és kegyetlen, a természetben nem a jóság és az értelem uralkodik. A jóság és értelem ugyan létezik, de csakis bennünk, emberekben, akik egyébként a véletlenek játékszerei vagyunk. Mégis lehetünk erősebbek a természetnél és a sorsnál, ha csak egy-egy órára is: nagy szükségünkben közel kerülhetünk egymáshoz, megértő tekintetekkel találkozhatunk, szerethetjük egymást és vigaszt is nyújthatunk." Hermann Hesse

Úgy tűnik, hogy Eszter halálának semmi fizikai oka nem volt. Szerdán még ő és én is jól voltunk, csütörtökön már nem vert a szíve, az enyém meg kettéhasadt. A boncolási jegyzőkönyvből sem derült ki az ég világon semmi - Eszter egy tökéletesen egészséges, de halott baba volt.

A szülést rengeteg orvosi vizsgálat követett. Még úgy is fogalmazhatnék, hogy lelkesen vetettem bele magam az egészségügyi útvesztőbe, mert valahogy úgy éreztem, muszáj megtudnom, miért halt meg a gyerekem. Én rontottam el valamit, vagy beteg volt? Vagy csak a mi nevünket dobta ki a gép? Miért, miért és megint csak miért vele, velem, velünk történt ez?

Persze, választ nem adott senki sem. Az eredményeink tökéletesek voltak, látszólag tehát minden adott lett volna ahhoz, hogy egészséges, élő gyereket hozzak világra. Eszter ennek ellenére mégis halott volt. És ha fizikai oka nem volt a halálának, akkor -okoskodtam- minden bizonnyal kellett lennie valami magasztosabbnak! Végül is, mi más értelme lenne annak, hogy egy magzat az első adandó alkalommal megfogan, gond nélkül növekszik bennem 34 hétig, majd -mintha itt sem lett volna- úgy megy el, olyan csendben, olyan észrevétlenül... csak a csönd marad utána. Ennek így mégis mi értelme van? Muszáj, hogy legyen valami, amivel magamnak, a férjemnek, a kislányomnak, és persze Eszternek meg tudom magyarázni.

Először magamban, az életemben kerestem a hibát. Mert szerintem semmi nem történik ok nélkül:  és igen, ez lehet a „pillangó-hatás” is, vagy az eleve elrendelés, nem tudom, de végeredményben mindegy is. Akárhogy is, a tetteinknek következménye van. Természetesen nem vagyok hibátlan, sőt, nem vagyok bűntelen sem - így kézenfekvő magyarázat volt, hogy Eszter az én bűneim vezekléseként halt meg. Nem érdemeltem meg őt, vagy ezáltal tudott beteljesedni a büntetésem? Eszter lett volna a kukorica, amire engem, mint rossz gyereket rátérdepeltetnek? Na de milyen bűn az, amiért ilyen büntetést érdemlek? És milyen felsőbb hatalom az, aki egy kisbabát használ fel eszközként az én megrendszabályoztatásomra? Mert tény, hogy nem voltam soha mintaanya, mintafeleség, és mintapolgár, de emberi léptékkel és értékítélettel nézve azért nem tartom magam velejéig romlott embernek! És ilyen büntetést senki, de tényleg senki nem érdemel meg!

Szóval ezt a teóriát elvetettem, és arra az elméletre váltottam, hogy minden bizonnyal valami célja volt annak, hogy Eszter beköszönt az életünkbe. Az, hogy gyökeresen megváltozott az életünk Eszterrel és nélküle, természetesen nem meglepő. De sok olyan nőt ismertem meg, akinek új célokat hozott a babájuk halála - van, aki gyászcsoportot/gyászoldalt működtet, van, aki halvaszülésekhez jár fotózni, vagy neveket ír a homokba, valahol Ausztráliában. És ők a szerencsések - nem azért, mert a gyerekük halála által találták meg az útjukat, hiszen biztosan mindegyikük sokkal kisebb pofonnal beérte volna, hanem azért, mert megtalálták ennek a tragédiának az értelmét az életükben. El bírták helyezni ezt az egészet az idővonalukon, és valahogy úgy folytatták, hogy a gyermekük tragédiája, de a gyermekük maga is jobbra sarkallja őket.

Ehhez képest én úgy érzem, csak vergődöm. Nem, egyszerűen nem bírok értelmet tenni Eszter halála mögé. Ugyanakkor, ha elfogadom, hogy a halál értelmetlen, nincs jelentése, akkor elismerem azt, hogy csak ócska játékszerek vagyunk Isten játszóterén… egy olyan istenében, aki se nem jó, se nem rossz, csak szeret játszani. És igen, néha levágja a babák fejét, meg kiszúrja a szemüket, mert akkor éppen ez a heppje. Vagy behelyettesítem Istent mondjuk a természettel, ami köztudottan nem ismer könyörületet. Ha ezt így elfogadom, akkor elismerem, hogy tulajdonképpen csak szerencsés véletlenek egybeesése, hogy én itt vagyok, és négy terhességből egy élő gyereket szültem.

Azt hiszem, nem hiszek a sorsban. De a sors-feladatban talán igen. Hogy nekem (és mindenkinek, akit érintett Eszter halála), ezzel valamit meg kellett tanulnunk. Ilyen formán a halála „fair” volt, és „megérdemeltem”, úgy, hogy ezt tulajdonképpen senki nem érdemli meg. Nem tudom, mit kellett megtanulnom, vagy milyen irányba kellene általa terelnem az életemet, és ugyan a magam részéről természetesen nem kértem ilyen "lehetőséget", de mivel ezen úgysem tudok változtatni, így ezt kell elfogadnom. Végül is azt hiszem, érzek magamban annyi lendületet, hogy az angyalokszülei és a közösség által megpróbáljam kihozni ebből a maximumot.

És hogy Eszter miért választott olyan életet, amely megölte még az élet előtt? Nem tudom. De hiszek benne, hogy egyszer majd ezt is megértem.

Te kerestél-e, találtál-e értelmet gyermeked elvesztésében? Megváltoztak-e a céljaid ezáltal? Teszel-e valamit azóta "érte", vagy "miatta"?

Szerző: anna_over_the_moon  2013.06.20. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr635364148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.