Beszélgetek Eszterrel első részét itt olvashatod.

Az álom és ébrenlét közti vékonyka határmezsgyén lépkedek csöndben, amikor –nem túl messze- halkan, de kristálytisztán megszólal valaki:
- Anya!
Tudom, hogy ő az, azt hiszem, engem hív. Elsírom magam, és csendesen mondom:
- Kicsikém! Még nem mehetek…
- Tudom.
Aztán marad a csend.

cradle.jpgForrás: www.inmagine.com

*

Az éjszakák a legrosszabbak. Csak bámulok bele a sötétbe, összekönnyezem a párnám, és az idő olyan csigalassúsággal halad, mintha minden percért könyörögni kéne. Hirtelen a hasamhoz kapok – mintha megmozdult volna. Persze, nem ő az, csak fantom-rúgások. Mint amikor valakinek levágják a lábát, és még sokáig érzi, hogy viszket. Biztos azok is éreznek ilyen mozgásokat, akinek élő gyereke születik.

A sötétben Esztert várom. Hátha újra eljön.

- Itt vagy, kicsim? – suttogom a sötétnek.
- Anya? – hallom tétova hangját. – Anya, hol vagy?
- Itt vagyok az ágyban. Drága, drága, drága kislányom! Hát újra eljöttél? Nem látlak!
- Nem láthatsz, Anya. De én látlak. Piros a szemed.
- Sírtam. Hiányzol.
- Tudom. Jó lett volna veled lenni. De így is jó.
- Jó? – kiabálom. – Ugyan, miért jó? Magyarázza már meg valaki, hogy kinek jó ez így?
- Ezt még nem értheted. – mondja nyugodtan. – De én már értem. Ennek így kellett történnie. Ti úgy mondanátok: „Így volt megírva.” Ez csak azért vicces, mert „leírva” nincs.
- És ki az, aki azt mondja, hogy ennek így kell lennie?
- Anya! Miért akarsz nevet adni mindennek? Nincs jelentősége annak, hogy hogyan hívod.
- Én csak Neked akartam nevet adni. De nem lehetett. Csak mi tudjuk, hogy Eszter a neved.
- Csak ez számít, Anya!

*

- Eszter?! Itt vagy?
- Igen, Anya!
- Ma egy hete… hogy meghaltál.
- Egy hét… lassan telik az idő. Nekem olyan, mintha mindig is így lett volna. – feleli elmerengve, majd folytatja. – Szerintem mindig is tudtuk, hogy ez így lesz.
- Nem igaz! Én nem tudtam! – tiltakozom.
- Anya! Hát nem érezted, hogy ez most más lesz?
- Nem… - felelem bizonytalanul. – Illetve, talán mégis. Sokkal korábban tudtam, hogy terhes vagyok, minthogy először kimutatható lett volna. Többet is mozogtál… addig, amíg mozogtál. – mondom, majd elhallgatok.
- Látod Anya! Tudtad te is… - feleli csendesen, és a karomra teszi a kezét, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy a szülésznő tette, mielőtt az orvos kimondta az ítéletet.
- Igen, tudtam. Mindig is tudtam. Tudtam akkor is, amikor fel akartalak ébreszteni, azon a délutánon. De tudtam már, mikor megfogantál. Sőt, igazából egész életemben tudtam, hogy ez így lesz.
- A sorsunk bennünk van. – mondja bölcsen, majd mellém fekszik, és addig marad, amíg el nem alszom.

*

Csönd van, de Sári szuszogása betölti a szobát. Ahogy kinyitom a szemem, semmit sem látok. A tárgyak csak percekkel később kezdenek felismerhető formát ölteni. Esztert keresem. Nem hívom, de érzem, hogy itt van. Kisimítok Sári arcából egy tincset, mire kicsit megrezzen, majd átfordul a másik oldalára. Akkor látom meg, hogy Eszter a párnájára kuporodott.
- Hát itt vagy? – szólítom meg.
- Igen. Hívtál, vagy nem?
- Hívtalak. Mindig hívlak. – felelem csendesen.
Eszter Sárira néz, majd azt a hajtincset, amit az imént megigazítottam, az ujjai köré csavarja játékosan.
- Milyen szépen alszik. – mondja. – És milyen puha a haja… Vajon nekem is ilyen hajam lett volna?
- Sűrű, fekete hajjal születtél. – felelem, majd kisvártatva hozzáteszem. – Igen, szerintem épp ilyen hajad lett volna. Épp olyan voltál, mint Sári, amikor megszületett. Illetve majdnem. A szád keskenyebb volt, nem olyan húsos, mint az övé. De ettől eltekintve nagyon hasonlítottál rá.
- Azzal a különbséggel, hogy én halott voltam. – mondja ki ezt úgy, mint a legnagyobb evidenciát a világon. Nem felelek. Sárira nézek, majd rá.
- Anya! – folytatja. – Meséld el, milyen volt!
- Micsoda?
- Megszületnem.
Belebámulok a semmibe. Erre a beszélgetésre nem vagyok felkészülve.
- Most nem akarom.
- Miért? – kérdezi csalódottan, és én rádöbbenek, hogy milyen kegyetlen is vagyok. Hiszen neki is joga van megtudni, mi történt szerintem, én mit éreztem, hogy semmit sem tudtam tenni. Ki is mondom:
- De hát én semmit sem tudtam tenni!
- Tudom. – feleli csendesen. – Nem is azért kérdezem. Csak tudni akarom.
Igaza van. Joga van hozzá. Így hát felülök, felhúzom a térdeimet, és belekezdek.
- Minden a legnagyobb rendben volt. Hétfőn ultrahang, szép nagy voltál, ahogy kellett. Szerdán szívhang-hallgatás, szépen dobogott, ahogy kellett. Csütörtökön pedig már nem éreztelek mozogni. Egész nap próbáltalak ébresztgetni, minden trükköt bevetettem, de semmi. Egyre idegesebb lettem – igen, itt már tudtam, hogy nincs segítség, de azért csak próbálkoztam, mert nem hittem el, hogy velem ez megtörténhet!
- Veled? –vág közbe rosszallással a hangjában. – Nem Te haltál meg!
- Igazad van, ne haragudj! Velünk történt… pedig annyira nem így akartam.
- Én nem tudom, mit akartam. – felelte csendesebben. – Látni Téged jó lett volna. De én sem tehettem semmit.
- Tudom kicsim. Mi történt? Mit éreztél?
- Csak… azt… mintha megfulladnék. Aztán már nem voltam ott.
- Fájt? – kérdezem tétován.
- A fájdalomnak itt már nincs értelme.
- Vagyis nem fájt? – próbálkozom újra, mert bizonyosságot akarok.
- Anya, ennek nincs jelentősége, tényleg. Mi a fájdalom? Jelzés arra, hogy élsz. De ha meghalsz, akkor mi jelentősége van annak, hogy fájdalmat érezz? Úgyis vége mindennek, legalább is olyan formában, ahogy ezt az ember ismeri.
- Tudod, végül is nem derült ki, hogy mi történt. A köldökzsinór nem volt a nyakadon, nem volt megcsavarodva. A méhlepény ép volt, nem volt bevérzés. Fertőzést nem mutattak ki. Te is egészséges voltál… tökéletes voltál…
- Csak halott. – mondja újra, leszögezve, hogy kár ezt erőltetni, halott volt, és kész.
- Igen. – felelem halkan.
- Folytasd. Hogyan születtem meg?
- Császármetszéssel. Az egy műtét, felvágják a nő hasát, és úgy veszik ki a gyereket. Miután megtudtam, hogy meghaltál, nem akartam rendesen szülni. Utóbb kiderült, hogy ez volt a helyes döntés: a szülés beindulására akár napokat kellett volna várni. Ezt nem bírtam volna ki. Így pedig gyorsan vége lett. Érzéstelenítettek, műtét, aztán betoltak egy szobába, és megmutattak Téged nekünk. A kezembe vettelek, nagyon szép voltál. Mint egy alvó baba. Megpusziltalak, még langyos volt a bőröd. Egy fehér textilbe pólyáltak be, ma sem értem, de nem mertelek kibontani, így csak az arcocskádat láttam. De tudod mit? Büszke voltam, büszke anya voltam, akinek a gyermeke a legszebb a világon. Nem számít, hogy az a gyermek nem sír fel, nem mosolyog rá, hogy az a gyerek halott! Akkor is büszke voltam! Aztán elvittek, és engem áttoltak egy kórterembe. Innentől csak a fájdalomra, és a könnyekre emlékszem. A fizikai fájdalom jó volt, örültem neki, mert amíg ott fájt, addig nem tudtam a lelkemmel foglalkozni. Ahogy a fájdalomcsillapító hatott, rögtön összeszorult a szívem. A hasamon a seb gyorsan gyógyult, de a Te hiányod… ez nem tudom, mikor fog megszűnni.
- Szerintem megszűnni nem fog. – feleli. – Megtanulsz majd együtt élni vele. Ennyit tehetsz.
- Tudom. – mondom csendesen, majd a kezét megszorítva elalszom.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.06.22. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: gyász Beszélgetek Eszterrel

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr245364160

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.