Azt hiszem a sors kegyetlen tréfát űzött velünk, emberekkel, amikor az érzéseinket kaptuk. Másképpen hogyan hiányozhatna az, ami még nem is létezett/aki még meg sem született?

 Egyre csak a főigazgató szavai keringenek a fejemben. Amikor kiderült, hogy veszélyeztetett terhes vagyok és táppénzre kell mennem, azt mondta: „A gyerekeknek meg kell születni!” Mióta elveszítettük Őt, bármerre nézek, mindenhol kisbabákat és terhes nőket látok. Mégis a gondolataim legmélyére nézve is bátran mondhatom egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy sajnáljam másoktól a boldogságot. Csupán magamat sajnálom, hogy nekem ez most nem adatott meg.

 Az utóbbi napokban rengeteg történetet olvastam az interneten, különböző korú gyermekek elvesztéséről. a vélemények teljesen megoszlanak annak tekintetében, hogy melyik is a rosszabb: ha az első babát veszíti el a szülő, vagy ha egy (esetleg több) egészséges gyermek után jön egy tragédia.

 Azt hiszem, mindegyik esetben meghalunk egy kicsit mi, szülők is. Bár ez abszolút közhelynek hangozhat, de az utóbbi két hétben megtanultam valamit: Ezek a mondatok csak akkor közhelyszerűek, ha olyan mondja, aki nem élt át ilyesmit. Azok számára, akik átélték gyermekük elvesztését, teljesen mást jelent, amikor azt mondják egy egészséges baba láttán: Becsüljétek meg, és vigyázzatok rá nagyon! Hiszen én is vigyáznék rá… de nekem nincs rá lehetőségem. ...és nem, ezt attól sem lesz könnyebb elviselni, hogy a mi döntésünk volt. Elsősorban nem arra gondolok, hogy megbántuk volna. Mindig is igyekeztem úgy hozni a döntéseimet, hogy ne kelljen semmit megbánnom, és ezúttal is biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. Viszont maga az a tény, hogy nekem kellett kimondanom: vegyük el az életét, egyszerűen megőrjít! Hiszen a részem volt, az én vérem keringett benne, éreztem minden rezdülését, a szívem minden dobbanásával neki adtam életet!

 …és most fáj…

kimondhatatlanul fáj a hiánya.

 A szülés után utáltam, hogy nagy volt a hasam, mert arra emlékeztetett, már nincs benne. Most utálom, mert egyre laposabb, így már a nyoma sincs meg. 

 Persze majd talpra állunk. Előbb-utóbb lesz majd babánk is. Továbblépünk, hiszen ez az élet rendje. 

 Viszont valami mindig hiányozni fog…

 index.png

 

(2012. május 3.)

Szerző: bognart  2013.06.26. 08:01 Szólj hozzá!

Címkék: gyász terhesség vetélés veszteség

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr955378476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.