Megtaláltam egy korábbi irományomat. Tavaly május végén egy külföldi blogon találtam rá egy ott szinte már hagyománynak számító kezdeményezésre, aminek a lényege, hogy a gyermeküket elveszített szülők leírják, éppen hol tartanak a gyászukban. Ezen felbuzdulva én is írtam, aztán lefordítani már nem volt erőm. Amikor most újra rátaláltam, átolvastam és rájöttem, azóta is ugyanitt tartok..

Csalódott vagyok és dühös.

 
Csalódtam a sorsban, az emberekben és magamban. A sorsban azért, mert az igazságosság szikrája is hiányzik belőle. Másként hogyan engedhetné meg, hogy egyetlen családban pár éven belül 3 gyermek váljon angyallá? Az emberekben azért, mert amikor a leginkább szükségünk lenne barátokra, akkor válnak köddé. …és magamban, mert úgy tűnik nem tudtam mindent megadni a kisfiunknak, hogy egészségessé fejlődjön és, mert nem tudtam életem szerelmét apává tenni.
 
Dühös vagyok azokra, akik szerint egy magzat elvesztése nem nagy dolog. Azokra, akik nyafognak a terhesség alatti rosszullétek, fáradtság, elhízás, stb. miatt. Azokra, akik panaszkodnak, ha az egészséges gyermekük sír, vagy rosszalkodik. De legfőképpen azokra, akik megszülik aztán eldobják a gyermeküket, vagy megtartják, de nem foglalkoznak vele.
Nem értem, miért nem teljesülhetett az álmunk. Mi elfogadtuk volna, akár betegen is, ha lett volna esélye egy tűrhető életre. Persze úgy indultunk neki a gyerek-projektnek, hogy egészséges babát szeretnénk, de ha már ezt osztotta a sors, elfogadtuk volna. Azonban úgy tűnik, még ennyit sem érdemeltünk.
 
A legnehezebb az, hogy nekünk kellett kimondani a halálos ítéletét, csupán azért mert rossz helyre született volna. Ha olyan országban élnénk, ahol fejlettebb az egészségügy, akkor talán lett volna esélye a normális életre, de itt – szívátültetés nélkül – csak gépekre kötve élhetett volna pár évet. Eleinte biztos voltam a döntésünk helyességében, mostanában viszont sokat gondolok arra, hogy talán mégis megérdemelt volna egy esélyt. Persze, tudom, hogy ezzel csak szenvedést okoztunk volna neki, és legjobb esetben is legfeljebb négy-öt évet lehetett volna velünk, azt is csak a kórházban, de mégis…
 
Fáj, hogy egyetlen percig sem volt igazán az enyém. Hogy nem láthattam az arcát, nem foghattam a kezemben, nem puszilhattam meg. Nem tudom, kire hasonlított volna, milyen tanuló lett volna, szeretett volna iskolába járni, horgászni?
 
Elment, és ezen nem változtathatunk. Tovább kell lépnünk, még akkor is, ha a lábainkat láthatatlan mázsás súlyok húzzák vissza. Lassan visszatérek én is a munkámhoz, és egyszer majd lesz második gyermekünk is, de az első mindig Szabi marad. Más emberek lettünk. Tanuljuk az életet a halála után. 
 
 
grief.jpg
 
(2012. július 21.)
Szerző: bognart  2013.07.08. 07:00 Szólj hozzá!

Címkék: gyász elmélkedés veszteség

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr635379557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.