Amikor Esztert vártam, az apósom egyszer csak sírva telefonált, hogy meghalt a testvére. Apósomék hárman voltak testvérek, ő volt a legkisebb, kései gyerek, a háború után született, nagyon kicsi súllyal, nem is gondolták, hogy megmarad. A testvérei mind jó pár évvel öregebbek nála, tehát nem lett volna éppen különös hír, ha az egyikük meghal. De kiderült, hogy mindkét testvére él és virul, viszont apósomnak volt egy másik testvére, egy ikerpárja, akinek a létezéséről 65 éven keresztül semmit sem tudott.

A dologra úgy derült fény, hogy valamilyen keresztlevelet kellett beszereznie a templomból, és a pap felcsapva a nagy poros könyvet, két azonos vezetéknevű gyerek keresztelésének adatait találta arra a napra bejegyezve. Kérdezte is apósomat, hogy ezek szerint egyszerre keresztelték a testvérével, ő meg nézett, mint borjú az új kapura, mert az egészről mit sem tudott, sem ő, sem az idősebb testvérei (a szüléskor rokonokhoz küldték őket). Zavaros idők voltak, de úgy tűnik, apósom nem véletlenül született olyan kis súllyal: nem egyedül osztozott ugyanis anyja méhén. Testvére, aki a keresztlevél szerint a Lukács nevet kapta, eltűnt a papírokból: sem halottlevele, sem sírja nincsen, vagy nem ismert. Pár napig tartotta magát a teória, hogy lehet, hogy elrabolták (mondom, zavaros idők voltak), de valószínűbb, hogy egyszerűen csak meghalt, a nagy káoszban valahol elföldeltél, és el lett felejtve.

Apósom napokig nem tért magához, én pedig nem értettem, miért kellett ezt eltitkolni a család elől, hogyan lehetett egy kisgyereket úgy elfelejteni, mintha sosem lett volna. Persze, takarózhatunk azzal a kifogással, hogy nehéz idők voltak: a halál olyan szokványos vendég volt azokban a napokban, mint ha csak a szomszéd jött volna egy kávéra, népcsoportok, országok születtek és tűntek el, nem is beszélve a kitelepítésekről. Ki törődött akkor egy –minden bizonnyal- koraszülött kisbabával, akinek keserves kis cincogása alig hallatszott ki a tisztaszobából?

És ki törődik velük most?

Mert most is vannak elfelejtett gyerekek, akiknek az életéről pár ultrahang képen és egy kórházi papíron kívül az egyetlen bizonyíték csak az anya fájdalma. A fájdalom, amit épp azzal negligál a társadalom, hogy halottját nem ismeri el önálló embernek. Ezáltal az anya úgy érzi, minden azt táplálja belé, hogy a gyásza nem több egy kis hisztinél.

Amikor Eszter megszületett, senki nem kérdezte meg, mi a neve. Nem kapott születési, sem halotti anyakönyvi kivonatot, csak egy halvaszülést igazoló papírfecnit. A boncolási jegyzőkönyvön is az én vezetéknevem szerepelt, ami mögé a kórházi adminisztráció hidegen biggyesztette oda: Halott Leány. Ennyi volt ő nekik, egy darab hús, egy boncmunka, amit még arra sem méltattak, hogy a nevén nevezzék. (És még mindig jobban jártam, mintha, -teszem azt- Albániában élem át ugyanezt.)

tt0123348.jpgForrás: www.inmagine.com

Ennek ellenére én egy anyát sem ismerek, aki ne adott volna nevet halva született gyermekének. Talán nem azt a nevet, amire először gondolt, mert azt „elmentette” egy későbbi, élő testvérnek, de senki nem hívja úgy a gyermekét, hogy „az a baba”, vagy „magzat”!

Persze, értem én, hogy akinek neve van, akinek születési anyakönyvi kivonatot csinálnak, annak már jogai is lehetnek: babakötvény, öröklés, mit tudom én: egy csomó „felesleges” papírmunka lenne, nyilván csillió-millió forint plusz költséget róna az államra, és hát amúgy is, nem mindegy az már neki?

Neki – valóban lehet, hogy mindegy. De nekem – aki itt maradtam gyászolni őt, egyáltalán nem az.

Mert ha nincs neve, azzal egyértelműen azt sugallja az állami gépezet, hogy ő nem fontos. Sőt, továbbmegyek: hogy nem létezett. Ha meg nem létezett, akkor hogyan ismerhetné el a társadalom a gyászt? Hiszen egy nem létező, nevesincs dolgot minek gyászolni?

Én pedig kétségbeesve kérdezem: hát mi mást tehetnék, mint hogy emlékezem rá? Nem azért, mert így könnyebb, hanem azért, mert ez az egyetlen –számomra- elfogadható magatartás! Mert nekem már akkor is valóságos volt, amikor még semmi nem jelezte az ittlétét („Ezer apró jelből tudtam jöttödet”), én már akkor szerettem, és már akkor mindent megtettem volna érte. Már nem tehetek mást, csak azt, hogy nem engedem elfelejteni!

És emlékezni akarok azokra is, akiknek volt nevük, papírjaik, de akik –betegségük, vagy fiatal koruk miatt – szintén rejtve maradtak az emberek elől. Akiknek életén és halálán könnyedén túllépett a világ. Nem embertelenségből, hanem tudatlanság, zavartság miatt. Mert ezzel sem tudtak mit kezdeni.

Ha meg kellene fogalmaznom, mi a célom ezzel a bloggal, akkor talán ez lenne az egyik, amit említenék. Lehet, hogy pusztába kiáltott szó, de azt hiszem, ennyi jár ezeknek a gyereknek.

Egy hely, ahol rájuk emlékezünk. Nem csak a szüleik, nem csak az anyjuk, hanem mindannyian, akik idetévednek, akik valamiért elolvassák az írásainkat. Talán majd utána ők is „nevén merik nevezni a gyereket”, vagy egyáltalán, meg merik nevezni – ezzel is lehetőséget teremtve a gyásztól sújtott szülőknek egy bőgős-nyugtatós beszélgetésre. Ugye, mennyivel könnyebb lett volna, ha a rokonok/barátok kimondták volna a gyerekeitek nevét?

Eszter, Szabolcs, Vilmos, Léna, Zoé, Csenge, Norbi, Botond, Zorka, Norina és ahány név van a naptárban… ugye, mennyire jó lenne?

És egyszer talán majd lesz pénz és akarat arra, ami nyugaton már megvan: ha nem is kaphatnak ezek a babák hivatalos papírokat, mert törvényeket módosítani bonyolult, de legalább kaphassanak valami emléklapot, amit meg lehet őrizni, amire rá lehet nézni, amiről lehet mesélni. Ami bizonyítja, hogy nem csak álmodtam ezt az egészet.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.07.25. 08:00 2 komment

Címkék: segítség gyász elmélkedés veszteség lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr395420454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bognart 2013.07.25. 08:54:16

Soraidat olvasva, újra a fülemben csengtek a genetikai tanácsadós asszisztens szavai, amikor az eredmény után érdeklődtem. 46xy - számukra csak egy kromoszómaszám és összetétel. A patológiai lelet "vizsgálat tárgya" rovatában pedig abortum-ként tüntették fel.
A legszörnyűbb számomra az, hogy még csak nem is tiltakozhatok, hiszen az orvosi norma szerint késői vetélésem volt, és Szabi még nem is számít babának sem a 18hét+6napjával.
Pedig én még a 7 hetesen elvetélt babámat is elneveztem...

Bele sem merek gondolni, hogy nektek (akik a finisben veszítettétek el őket) milyen érzés lehet ez.

kicsinap 2013.07.28. 21:24:26

El sem tudom képzelni milyen lehet neked...Amikor még tőlem is megtagadják a gyász lehetőségét. A fájdalmat, a hiányt, amit érzek nem ismerik el. Hiszen alig élt. Nem is volt itthon. Hát ott volt a 3 élő gyerek, hát itt van a következő, a "negyedik". Ezt már nem is bírom elviselni, mert ő az ötödik, akár hogy is nézem.
A világ számára én csak 4 gyerekes anyuka vagyok, és ami még szomorúbb, a saját családom számára is.
Nagyon sokkoló volt az is, amikor a tanító nénivel beszélgetnem kellett a lányomról, annyira megviselte mindaz, ami történt. Azt mondta, hogy ő nem is gondolta, hogy ez ekkora hatással van rá, hiszen nem is látta sosem.

Amúgy tudom, hogy sok országban igenis működik az, hogy a halott kisbabák is kapnak egy kis "iratot", ez nem állami, hivatalos irat, nincs jogkövetkezménye, nem hiszem, hogy nagy nehézségbe ütközne nálunk is ilyet kiállítani.