Norbi történetének korábbi fejezeteid itt olvashatod.

Tudtam, két eset lehetséges: vagy kap olyan mennyiségű érzelmi és lelki töltést Norbi a hazaköltözéstől, ami meggyógyítja, vagy meghalni hoztam vissza. Bennem nagy volt az elszántság. A végtelen türelem és tűrés szándékával jöttem haza, férjemtől pedig "csupán" annyit kértem, hogy beszéljük meg a problémákat és alakítsunk ki egyfajta együttműködést.

Nagyjából egy hónapig bírtuk. Addig, amíg tartott az az erő, amit a különélésünk alatt összegyűjtöttünk.

Visszaköltözésünk másnapján kezdte Norbi fájlalni a bal karját és hamarosan kiderült, nem elég erős az augusztusban kapott fájdalomcsillapító.

Így jutottunk el a morfiumig. Beszerzése közben kiderült, hogy a visszaélések miatt rengeteg szabály határozza meg a procedúrát, amit megértek ugyan, de nem szívesen gondolok arra, vajon mi lett volna Norbival az alatt az egy hét alatt, amíg megkapta a tablettákat, egy súlyos, mással nem csillapítható fájdalom esetén?

A szer végül egy hónappal később vált szükségessé és eleinte rohamos tempóban kellett növelni az adagot. Pánikba estem. Arra gondoltam: mi lesz, ha nem tudom csillapítani Norbi fájdalmait? Az adjunktus úr úgyis megijesztett, felvázolva azt az esetet, amikor kisfiam kórházi ápolásra szorul, mert már nem tudja szájon át szedni a morfiumot.

Eltökélten kezdtem neki, hogy megtaláljam az otthoni infúziós fájdalomcsillapítás módját és lehetőségét és ráébredtem, hogy Magyarországon nincs gyermek-hospice szolgálat. Eltűnődtem, miért? Addig, amíg külföldön számtalan egyesület foglalkozik ilyen tevékenységgel, itthon tudtommal az általunk is ismert, annak idején Norbit is szállító alapítvány jelenti az egyetlen reményt a hozzánk hasonló sorsú családoknak, amennyiben sikerül elegendő anyagi forrást találnia egy ilyen célú intézmény létrehozásához. Évek óta szomorúan kísérem figyelemmel hiábavaló erőfeszítéseit, és gyakran töprengek el azon, miért van az, hogy annyi egyéb, értelmetlenebb ügyre van pénz, erre pedig nincsen. Miért nem akad senki, aki fontosnak tartja mindezt? Aki megtehetné, hogy ad? Esetleg a személyes érintettség okán… Vagy csak a szegények gyerekei szeretnének emberi körülmények között meghalni?

Akkor még nem tudhattam, hogy a tibeti technika mire képes ott, ahol rajta kívül már nincs semmi más, csak a rák és a fenyegető mérhetetlen fájdalom. Én is hallottam szívszaggatóan jajgatni a kisfiamat, de azt hiszem, mindaz, amiben neki része volt, csak a szele, az előszobája volt annak a tombolásnak, amire a testet felzabáló daganat végső gyilkos táncában képes. Sosem kellett megtapasztalnom, hogy milyen érzés szembesülni a legerősebb fájdalomcsillapítók hatástalanságával és tehetetlenül hallgatni egy a kíntól hosszasan üvöltő gyereket. A sajátomat.

Február 2-án este Norbi minden előzmény nélkül közölte, hogy jobban szeretne már meghalni, mert elege van mindenből. Kimondta, amit én már tudtam egy ideje és kétségbeesve igyekeztem erőt és hitet adni neki, meggyőzni őt arról, hogy rendbe jön.

Nem hazudtam neki. Akkor még szentül hittem, hogy a folyamat megfordítható. Utólag jöttem csak rá, hogy amikor tudat alatt már kérlelhetetlenül tisztában voltam vele, nincs segítség, többé nem azzal nyugtattam őt, hogy "meg fogsz gyógyulni", hanem következetesen – és egyáltalán nem tudatosan- így mondtam: "minden rendben lesz, bízzál bennem".

És rendben is volt.

Az utolsó hónapokban megfigyeltem, hogy mielőtt drasztikusan romlott az állapota, Norbi előtte mindig jobban lett. Egy idő után már féltem a látszólagos javulástól, mert tudtam, hamarosan sokkal rosszabb következik.

Így volt ez február második felében is. Kisfiam jobb karja ugyan teljesen használhatatlanná vált, mozgása összességében mégis javult, hosszabb ideig tudott ülni, fürgébb volt, és a mindennapossá váló kisebb-nagyobb fájdalmak sem jelentkeztek. Aztán 22-én este nagyon erősen elkezdett fájni Norbi bal combja, és hajnalban beadtam neki az első szem morfium-tablettát. Két nappal később, szombaton reggel ismét arról tájékoztatott, hogy már nincs kedve élni, és csak arra vár, hogy meghaljon. Délután pedig észrevettem egy diónyi nagyságú dudort a feje tetején.

Február 25-e volt.

Nemrég érdekes gondolatokat találtam egy könyvben az egyetlen, mindenkiben benne lévő Fényről (nevezhetjük Istennek is). Pár mondatot elolvastam a szabad akaratról szóló részből és hirtelen az jutott eszembe, lehet, hogy igazságtalanul haragszom a keresztény Istenre. Mert mi is történt? Kértem, mentse meg Norbi életét. Könyörögtem, imádkoztam. Az volt az akaratom, hogy a kisfiam velem maradjon és eddig meg voltam győződve róla, hogy azért nem teljesült, mert az Isten nem törődött velem. És csak most jutott eszembe, hogy vajon biztosan azért nem teljesült-e a kívánságom, mert nem hallgattatott meg?

Mi van akkor, ha Norbi nem akart tovább maradni? Mi van akkor, ha az enyémmel ellentétben aző szabad akarata az volt, hogy továbbmegy? A saját élete és sorsa szempontjából mégis csak előbbre való volt az ő szándéka.

Új felismerés volt, amely új gondolatokat ébresztett bennem, de ahhoz túl későn érkezett, hogy visszatereljen engem a keresztény nyájba.

Április közepén kezdett megváltozni Norbi beszéde és általános állapota is sokat romlott. A tudattalanomban már ott motoszkált a tragikus vég bizonyossága, de a felismerés még egy kicsit váratott magára. Az agyam, a szívem csak később volt képes szembesülni azzal, amit már hetek óta tudtam.

Mert már tudtam. Nem hirtelen, váratlanul jött a felismerés, hanem csendben, észrevétlenül somfordált be a hátsó kapun. Egyszer csak kristálytisztán és megingathatatlanul tudtam. Tudtam, hogy már nem Norbi gyógyítása a cél, hanem a segítségnyújtás, hogy kisfiam megbékélve, nyugodtan, fájdalmak nélkül tudjon elmenni. Hogy képes legyen elereszteni a földi dolgokat, tárgyakat, személyeket. Hogy megszűnjön a ragaszkodás. Mert nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kis test, a "ruha", amit pillanatnyilag visel, végérvényesen és visszafordíthatatlanul tönkrement. Bármilyen hatékony is a keleti gyógymód, nem csodaszer. És idő kell, míg hat. Beláttam, ha valamilyen csoda folytán Norbi meg is marad, hónapokba, talán évekbe telik, mire érezhető javulást tudunk elérni. És az eredményre nincs garancia.

Az alapvető feltétel eleve nem teljesült, Norbi nem akart tovább maradni. Ennek egyik legszívszorítóbb jele az volt, hogy szétosztotta köztünk a megtakarított kis "vagyonát". Végrendelkezett.

Nem volt kétséges előttem, hogy el kell őt engednem. Hogy megnehezítem az útját, ha nem így teszek. Nem tudhattam, mi jön még, és hogy meddig tart. De abban biztos voltam, hogy lerövidíthetem a szenvedését azzal, hogy engedem elmenni. Hogy rábízom a döntést: mikor távozik. Tisztában voltam vele, ez egyben a még együtt eltölthető idő megkurtítását is jelenti, mégis úgy gondoltam, ezt az árat meg kell fizetnem.

Attól fogva gondolatban sokszor "beszéltem" vele erről. Miközben az álmát őriztem, folyamatosan kommunikáltunk és tudom, hogy célba ért a néma üzenetem.

Az utolsó hetekben naponta tapasztaltam, hogy Norbival szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást. Ezer apró jel mutatta. Olyan közel voltunk egymáshoz, mint születése óta soha. Ugyanazt a szimbiózist éltük meg, mint élete legelején, amikor még a testem része volt. Egy volt a gondolatunk, egy a lélegzetünk. Mi ketten újra és tökéletesen egyek voltunk. Láthatatlan, de hihetetlenül szoros és erős köldökzsinórral kapcsolódtunk ismét egymáshoz és újra én gondoskodtam az összes szükségletéről. Etettem, itattam, biztosítottam számára a megfelelő körülményeket. Betöltötte a gondolataimat, az éjjeleimet és a nappalaimat. Az egész létezésem. Semmi és senki nem számított rajta kívül.

Tudtam, hogy már nem tart sokáig, és igyekeztem minden pillanatát a legteljesebben átélni. És azt is tudtam, hogy ha vége szakad, az űr feneketlen lesz. De semmit nem tehettem.

Sose fogom elfelejteni az utolsó éjszakát. Ahogy elbúcsúztunk.

Elnéztem béna jobb karját, felfordított, nyitott tenyerét és hirtelen belepusziltam. -Vidd magaddal ezeket a puszikat, akárhová is mész- mondtam neki. -Jó, de adjál még, sok hely van még, sok fér- kérlelt. És én csak pusziltam, pusziltam, és tisztában voltam vele, hogy most puszilom utoljára. Hogy nincs tovább. Hogy itt a vége.
Három óra 20-kor még hányt egyet. A hangokra átjött az apja. Megérezte, hogy nagy baj van. Megfogtuk Norbi két kezét, az egyiket ő, a másikat én, és tehetetlenül tettük az egyetlent, amit tehettünk: végigkísértük őt az utolsó, a legnehezebb, a legmesszebbre vivő útján.

Kisfiunk lassan elvesztette a tudatát és 2006. június 20-án hajnali 3 óra 45 perckor elment. Az első szívdobbanását valamikor 1998 legelején nekem adta. Az utolsót, ezen az éjszakán, az apjának.

Csak ültünk, Norbi két kezét fogva. Körülvett minket a semmi és a végtelen. A fejem, az agyam totálisan üres volt. Én magam voltam a megtestesült gondolattalanság. A tökéletes semmit birtokoltam a fejemben, a testemben. Szótlanul, mozdulatlanul, megsemmisülten ültem egy kis test mellett, ami – aki- nemrég még a kisfiam volt és ami most már visszavonhatatlanul, végérvényesen és nyilvánvalóan nem ő. Hiányzott a lelke. A lakó, a tulajdonos, aki ezt a kis testet birtokolta, használta, egyedivé és megismételhetetlenné tette, és miután tönkrement, most megszabadult tőle. A másodperc törtrésze alatt, a szemem láttára változott át valakiből valamivé.

Néztem a kisfiam arcát és nem gondoltam semmire. Úgy éreztem, üres a lelkem. Megállt körülöttünk az idő. Hirtelen eltűnt a jövő, szerettem volna meg nem történtté tenni a jelent, hogy csak a múlt maradjon.

Életem legsúlyosabb pillanata volt, amikor elvitték. Ahogy ott álltam, egy másik, ismeretlen, nem evilági tudatállapotban és némán követtem őt a tekintetemmel, úgy éreztem, az életemet viszik ki az ajtón. Csak álltam, néztem utánuk és kristálytisztán érzékeltem a nyomukban támadó űrt, a gyerekszobában tátongó mélységet. Azt gondoltam: ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Ez nem is velem történik meg. Én itt se vagyok.

/…/

Az urnát egy masszív dobozba csomagolva kaptuk meg. Mint egy tortás doboz - jutott eszembe. Csak éppen az életünk volt benne.

Norbi hamvait egy számára kedves helyen szórtuk szét. Másnap valami meghatározhatatlan, irracionális hangulat kerített a hatalmába. Tompán és messziről érzékeltem csak az életet magam körül: a napsütést, az embereket az utcán, a galambokat a villanypóznán, a dudáló autókat az úttesten. Mintha egy sűrű szürke függöny választott volna el mindentől. Elhatárolt és kirekesztett. Kívülállóvá tett.

Aztán elmúlt a fásultság, és a helyén nem maradt más, csak a semmi.

/…/

Hogy hogyan tovább? Keresem az újabb feladatokat. Amik miatt még itt vagyok és amik segítenek, hogy újra megtaláljam a helyemet ebben a világban. Várom a tavaszt. A szívemben. A lelkemben. Az életemben. Minden tél után jönnie kell. Talán most is rám köszönt.

Megjegyzés:
Vannak éjszakák, amiket nem felejt el az ember. Amik megváltoztatják az életét…
Annak a 3 évvel ezelőtti éjszakának az emlékére.
Szerző: Szivembendobog_vendég  2013.07.27. 08:00 1 komment

Címkék: család betegség rák vendég gyermekhalál Virág Lili Norbi története

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr385385719

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kicsinap 2013.07.28. 21:39:20

Még olvasni is nehéz volt...
A doboz a hamvakkal...Hasonló volt nálunk is...
Pár héttel utána meg előkerült a férjem táskájából egy papír, emléklap a hamvasztásról. Annyira sokkolt!!! Hát keresztelőről szokott emléklap lenni...