Ismét Virág Lili egyik írását posztolom. Az írás 2 évvel kisfia, Norbi halála után született. Norbi történetét itt tudod elolvasni.

Órák óta esik. Szürke sötétség ülte meg a várost, és állhatatosan csorgatja ránk koszos nyálát. Innen nézve úgy tűnik, sosem hagyja abba. Becsukom a szemem és megpróbálom elképzelni, hogy a piszkosszürke, egybefüggő felhőmezőn túl igenis ott van a kék ég, az éltető meleget adó nap és a méltóságteljes kozmosz, amelynek történetében szóra sem érdemes esemény a mi kilátástalanul zuhogó kis őszi esőnk.

Ám a mutatvány nem sikerül. Képtelen vagyok távolabb látni a reménytelen felhőknél. Ülök a félhomályban, didergek a fűtött szobában, és együtt sírok az esővel.

tt0235811.jpgForrás: www.inmagine.com

Mécses pislákol mellettem. Most látom, hogy búcsúzik éppen. Belefeledkezem, ahogy kialszik. A lángján először nem is lehet észrevenni, hogy halni készül. Éppen olyan magasra törő, mint előtte. De a fénye – már halványul. Pár pillanattal később aztán a lángon is látszik. Egyre veszít daliásságából, egyre összébb megy, egyre zsugorodik, és mielőtt teljesen kihunyna, még egyszer feléled. Minden erejét összeszedve, még egyszer, utoljára körülnéz a világban, fényével megajándékozva a környezetét, majd csendesen suttogva ellobban…

Nem lett tőle jobb hangulatom. Ülök a félhomályban, didergek a fűtött szobában, és együtt sírok az idővel.

Idő… A lelki sérülések csodaszere… Nálam nem vált be. Vannak sebek ugyanis, amelyek soha nem tudnak behegedni. Alapvetően gyógyíthatatlanok. Ott lángolnak a lelkedben, lüktetően véreznek, és nincs földi hatalom, amely ezt a vérzést meg tudná szüntetni. Az idő – legfeljebb fájdalomcsillapító. Ha szépen kérleled, meglátogat és megajándékoz az enyhülést hozó percekkel, órákkal, de sohasem tudhatod, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor ismét magadra hagy a múltaddal. Attól kezdve, hogy gyógyíthatatlan seb szántotta fel a lelkedet, örökös bújócskát játszol az idővel. Keresed, kutatod, és ha megleled, esdve kérleled, hogy könyörüljön meg rajtad.

Még mindig a félhomályban ülök. Didergek a meleg szobában, és együtt sírok a gyógyíthatatlan sebekkel.

Eszembe jut valaki, aki már nincs velem.

Hirtelen rádöbbenek, hogy nem emlékszem, Ő szerette-e az ilyen időt. Turkálok az emlékeimben, egyre sebesebben kutatok egy olyan kép után, amely választ ad a kérdésemre. És egyszer csak megérkezik… Sötétedik. És persze zuhog. Megyünk ketten az utcán. Ügyesen lavírozunk a tócsák között. Én sikeresen kikerülöm őket, Ő ugyanolyan sikeresen gázol át rajtuk. Caplatunk. Egy felnőtt nagy esernyővel és egy gyerek kicsivel. Az én esernyőm fehér, az övé piros kockás, hegyes végén nagy gombbal.

Emlékszem, azt a gombot egyszer elvesztettük. Ő még kicsi volt, és vadonatúj esernyője a szikrázó napsütésben csupán sétálni jött velünk. Végighúzta a járdán. Egyszer csak ránéztem és láttam, hogy a gomb eltűnt. Visszafordultunk hát, hogy megkeressük. És megleltük.

A kis ernyő még mindig megvan. A gazdája… rég messze jár.

Órák óta esik.

Szerző: Szivembendobog_vendég  2013.08.17. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: gyász vendég emlékezés Virág Lili

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr195388306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.