Bár én ezúttal nem számolom, de a testem szerint eltelt egy hónap. Vártam is ezt a pillanatot, meg nem is.  Vártam, mert ehhez kötöttem az új nőgyógyász felkeresését, de féltem is tőle, mert már pontosan tudtam, milyen érzés az első egy elvesztett terhességet követően.

Szabi után két dolog miatt volt nehéz átvészelni ezt az időszakot: egyrészt minden alkalommal arra emlékeztetett, hogy Ő már nincs többé, másrészt a szervezetem megbolondult, és a mennyiség kényelmetlen helyzeteket produkált. 

Most azonban belépett még egy tényező, amivel nem számoltam. Minden egyes alkalommal az átéltekre emlékeztet, és ezúttal nem átvitt értelmekről van szó. Ahányszor bemegyek a mosdóba újra és újra átélem a vetélésem. Szinte érzem, (...) látom magam előtt (...) és hallom a hisztérikus sírásom, ahogy a sarokban ülve könyörögtem a halott magzatomnak, hogy ne hagyjon itt, hogy ne kelljen ezt még egyszer átélnünk.

Akkor, amikor elveszítettük Manót, azt mondtam I-nek, nem akarok várni a következő babával, mert ezek szerint hiába telt el 8 hónap Szabi után, nincs garancia semmire. Most már nem vagyok ilyen biztos a dolgomban. Ha egy esetleges következő terhesség jut eszembe, leginkább csak félelmet érzek, de várakozást a legkevésbé sem. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék babát, de a várandósság gondolata megrémiszt. Nem tudom, képes lennék-e még egy kudarcot túlélni. Azt sem tudom, ebbe miért nem haltam bele. ...és nem, nem tudok úgy hozzáállni, hogy biztosan minden rendben lesz! Akinek ez menne, az hazudik, vagy nagyjából lesz*ja a halott gyerekeit és a vele/velük történteket. 

Mindenesetre jövő héten felhívom a kolléganőim által ajánlott és istenített magánorvost. Egyrészt mert mindenképpen beszélni akarok vele, másrészt azt mondják, valami gyógyszeres kúra is beköszönhet, amit el akarok kezdeni időben, hogy ha pár hét múlva esetleg másképpen látom a dolgokat, ne kelljen megint várni.

Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy fáradt vagyok és fásult. Állandó sírhatnékom van, mégsem tudok sírni rendesen. Tegnap végre kitört, de egy perc után már nem jött több könny, csak ürességet éreztem. Visszagondolva Manó elvesztése óta mindössze egyszer sírtam igazán, talán négy nappal a történtek után nem kevés alkohol és egy összebújás után (helyesebben: közben). Akkor tudtam elengedni magam, azóta egyszer sem. 

Nagyon elfáradtam.

Kelly Price - Tired

(2013. február 22.)

Szerző: bognart  2013.09.09. 07:00 Szólj hozzá!

Címkék: gyász vetélés veszteség lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr465474278

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.