2013. április 21.

Ma egy éve.

Érdekes, hogy mennyi mindent vár az ember egy-egy "kerek" időintervallumtól. Három hónap, fél év, egy év...

Titkon talán azt várjuk (mégha az ellenkezőjét is állítjuk), hogy aznap már másképpen kelünk fel, hogy másképpen fogjuk látni a világot, hogy képesek leszünk továbblépni. Hülye egy berögződés ez, hiszen igazából mindenki tisztában van vele, hogy ez nem így működik.

Felkeltem ma reggel, és már nem fáj. Félreértés ne essék, igenis gondolok rá és hiányzik, elképzelem milyen lenne, és nagyon szeretném, ha velünk lehetne, de már nem sírok, nem töprengek a miérteken, nem érzem úgy, hogy megszakad a szívem. Csakhogy ez nem ma kezdődött. Azt hiszem azóta van ez így, mióta Manó is elment. Valahogy átrendeződtek az érzéseim, belenyugodtam. Olyan rossz ezt kimondani, mert ez úgy hangzik, mintha elfelejtenénk, vagy megtagadnánk, pedig egyáltalán nem erről van szó, csak nincs rá megfelelőbb kifejezés.

Mióta elhoztuk Szabi hamvait, azóta nem beszéltünk I-vel a "hogyan tovább"-ról. Aztán egyszercsak mégis megtört a jég. Azt modta, megérti, ha nem akarok távol lenni tőle, és mivel szemmel láthatóan nem visel meg az ittléte, ezért hajlandó változtatni az álláspontján, miszerint mindenképpen búcsút kell vennünk valamilyen formában. Csak most bökte ki, attól félt, hogy összeomlok, ha velünk lesz. Az ajánlatáért nagyon hálás vagyok. Főleg azért, mert tudom, hogy ő ezt nem tartja jó ötletnek, mégis rámhagyja a döntést. Ettől függetlenül aztán mégis egyre gondoltunk, és a mai napot határoztuk meg. Ez szintén egyfajta fordulópont, bár normális esetben ugyan már régen túl kellene lennünk rajta, de most így utólag már nem bánom annyira, hogy ennyit kellett várnunk. Manónál (Tőle már másnap búcsúztunk), túl zaklatott voltam, csak foszlányokra emlékszem. 

Egészen más lesz így búcsúzni, nyugodtan, minden pillanatát maradéktalanul felfogva és átélve.

Langyos tavaszi vasárnap este volt. A sötétség lassan birtokba vette az eget, de a város felett megálljt parancsoltak neki a lámpák fényei. Az állomáson még nyüzsögtek az emberek, de távolodva már halkult a zsivaj, lassan mindenki aludni tért. A játszótérről egy hinta nyikorgása hasította meg ütemesen az éjszaka csendjét, előidézőjét az éjszaka jótékonyan homályba burkolta.

Egy pár lassan sétált a hídon. A nő szorongatott valamit a kezében, a férfi óvón karolta át. Középre érve megálltak, talán a látképet csodálták. A Duna hatalmas kaleidoszkópként tükrözte vissza a fényeket, a távolban két vonat suhant el egymás mellett.

Mindketten kinyújtották karjukat a korláton túlra, szorosan összebújtak.original_170CC39F86EFA11F37A43A633B2CF741.jpg Aztán nő szétnyitotta a kezét, és egy pillanatra megállt az idő. Fájdalom kúszott a levegőbe, sóhajtás hallatszott. A víz halk csobbanással fogadta magába a pár ajándékát. A hullámok felerősödtek, talán ők is érezték, milyen féltett kincset is bíztak rájuk. A férfi és a nő egy kis ideig még kémlelte a vizet, egymás öleléséből merítettek erőt. Aztán lassan elindultak visszafelé és sziluettjük hamarosan az éjszaka sötétjébe veszett...

(2013. április 21.)
Szerző: bognart  2013.09.16. 07:00 Szólj hozzá!

Címkék: búcsú gyász évforduló emlékezés veszteség lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr845513450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.