Virág Lili sorai szerintem az első lépéseket jelentik az elfogadás felé vezető úton. Hogy a tökéletes elfogadás a világ végén van-e, vagy valahol máshol, azt -azt hiszem- mindenkinek magának kell eldöntenie.

Fúj a szél. Besöpri a városba az őszt. Zörgő falevelek koppannak a szélvédőn és morzsákra hullva végzik be idő előtt az életüket.

Itt az ősz. Belém lopózott. Vackot rakott magának a bőröm alatt, a csontjaimban. Suhognak a szárnyai, ahogy a szél hátán belovagolja az utcákat, körbecsókol élőt és élettelent, és kemény érintésével egyértelművé teszi: eljött az ő ideje.

Különös ez a hangulat. Mélázásra késztet. Lelassít. Futás helyett csak bandukolok, szócséplés helyett tagoltan, megfontoltan beszélek. Elhagytak a hirtelen mozdulatok. Azon kapom magam, hogy elmerengve nézek a távolba, valamit keresve…

Keresek. Örökké keresek. Kérdéseket és válaszokat. Az Igazságot. Elégtételt. Önmagamat. Békét.

Mehetnékem támad. Mindegy, hogy hová, csak el. Innen, a lakásból, az utcából, a városból. Keresem a helyet, ahol nincs kín és nincs rossz, ahol béke van és a pillanat. Ahol az ember elfelejti a bajt, miközben fájdalom nélkül emlékezik rá. Ahol az ember megtanulja úgy őrizni az emlékeit, hogy ne haljon beléjük a halhatatlan lelke. (Tényleg. Milyen egy halhatatlan lélek, miután meghalt? És vajon hányszor halhat meg egyetlen élet alatt…?) Ahol a fájást kioltja a Most, és az ember tudatában van mindannak, amiről sejtelme sem volt, hogy az övé. Ahol az ember bölcs és szelíd és tapasztalt és érett.

Létezik ilyen hely?

Tegnap este a világ végéig is elautóztam volna.

serpentine.jpgForrás: www.inmagine.com
 

Úgy képzelem, a világ vége egy hegy tetején van. Kanyargok, fel a szerpentinen, és ahogy egyre közelebb érek a világ végéhez, egyre könnyebb a haladás, a légzés, megkönnyülnek a gondolatok és én magam is. Út közben ezen a csendes, ember sosem érintette helyen, amelynek légkörébe még nem préselődött be a civilizáció mocska, sejtjeim közé lassan beszivárognak a kristálytiszta romlatlan levegőmolekulák, befészkelik magukat a létezésembe és így érek fel a tetőre. A világ végére.

Ott aztán felülök a hegy csúcsára, kalimpálok a lábaimmal és a csillagokat bámulom. Úgy képzelem, arról a helyről a kinyújtott karommal át tudom ölelni a világmindenséget. Átlátok onnan a túloldalra és miközben kitartóan fürkészem az odaátot, abban reménykedek egyre, hogy most, végre, talán választ kapok gyötrő kérdéseimre.

Aztán rádöbbenek, hogy azon a helyen, ott, a hegytetőn, a világ végén, nincsenek is gyötrő kérdéseim…

Azt a helyet keresem… És gyanítom, hogy most, ebben a pillanatban is nagyon közel van hozzám.

Szerző: Szivembendobog_vendég  2013.09.28. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: elmélkedés vendég lelki dolgok Virág Lili

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr105535972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.