Mióta kiderült a - jelenlegi - terhességem, minden erőmet megfeszítve igyekszem pozitív lenni. 

Egy kívülállónak (Értem ez alatt elsősorban azokat, akiknek az első mondatuk a hozzáállás fontosságáról szól.) valószínűleg halvány fogalma sincs, mekkora munka ez, és itt a munkát szó szerint értem. Van olyan nap, hogy mind mentálisan, mind fizikailag nullára szív le az erőlködés, hogy elhessegessem a negatív gondolatokat.

Azonban bármennyire fontosnak tartom én is a babánkba vetett hitet, fenntartok magamnak egy kiskaput. Egy olyan vészkijáratot, ami segít majd megőrizni az ép eszemet, ha esetleg megint nem lesz szerencsénk.

Egészen másfél héttel ezelőttig nem beszéltünk I-vel arról, hogy mi van ha... Akkor azonban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egyszer (és tényleg csak egyszer) átbeszéljük a kilátásainkat és a lehetséges verziókat. Persze én hoztam fel a dolgot, magától biztos nem kezdett volna bele soha. Ő az a fajta, aki inkább nem beszél róla, mert akkor biztos nem is fog bekövetkezni. (Amikor a barátnőm itt volt a múlt héten és a genetikai betegségekről/vizsgálatokról kérdezgetett - megjegyzem Szabitól teljesen függetlenül -, I olyan dühös lett, hogy vagy fél óráig nem is szólt hozzánk, mert minek kell ilyenekről beszélni?) Valószínűleg nem is mentem volna bele ebbe a témába, ha nekem nem lenne annyira fontos, hogy tudjam, bárhogy döntünk, végigcsinálja velem. Hogy miért? Mert ezúttal tényleg minden másképpen lesz. Ha esetleg ki is derül, hogy beteg, szeretnék neki esélyt adni, vállalva minden következményt, ezt viszont egyedül képtelen lennék végigcsinálni.

Azon túl, hogy biztosított a támogatásáról nem igazán értette, hogy miért kellett felhoznom ezt az egészet még a vizsgálat előtt. Azt mondta, olyan mintha már most "leírnám" a babánkat. Akkor ezzel nagyon megbántott. Persze nem haragszom rá, mert tudom, hogy ő elfedéssel védekezik, csak fájt.

Ugyanis egyáltalán nem arról van szó, hogy eleve betegnek feltételezem a babánkat, hanem arról, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy teljes boldogságban és az egészségessége felőli szent meggyőződéssel fekszem fel a vizsgálóágyra. Miért nem? Mert még egyszer nem élném túl, ha a felhők közül pottyannék a pokolba. A pozitív, de racionális gondolkodás az, ami megmenthet a teljes becsavarodástól, HA esetleg mégis baj van, de ez nem azt jelenti, hogy úgy megyek oda: úgyis beteg.

difference.jpgKemény beszélgetés volt, sok sírással. Tudom, hogy a teljesen eltérő gondolkodásmódunk, védekezési technikánk, ami a mindennapokon olyan jól kiegészíti egymást (amikor az egyikünk nagyon elhúz az egyik irányba, a másik visszatereli), ezúttal hátráltat is. Igazából csak attól félek, hogy nem sikerült megértetnem vele, miért is van szükségem a betegség tudatos belekalkulálására, és azt hiszi rólam, már most lemondtam a piciről. Attól is félek, ha tényleg baj lesz, nehogy ez miatt az én hibámnak tartsa. Nem bírnám elviselni még ezt a súlyt is.

(2013. július 21.)

Szerző: bognart  2013.09.30. 07:00 Szólj hozzá!

Címkék: jövő terhesség félelem lelki dolgok továbblépés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr755532666

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.