Épp a konyhában kellene sürögnöm. Biztos morognék, mert összeesik a piskótalap (ahogy nálam mindig szokott, amikor szépet akarok). Aztán babakocsiba vágnám a gyereket és együtt elmennénk marcipánt, tüzijátékot, gyertyát keríteni....

Ehelyett kiveszek két mécsest a dobozból, és elmegyek I. elé, mire végez a munkával, aztán együtt kimegyünk a temetőbe. Tavaly elég volt egy gyertya is...

Szomorú vagyok és bűntudatom van. Hiányzik a két elveszett babám, de akárhányszor eszembe jutnak, mérges is leszek magamra, hiszen a pocakomban lévő csajszi megérzi, hogy valami nincs rendben. A nappalok még elmennek, mert többé-kevésbé sikerül elterelni a gondolataimat, de az álmaimat sajnos nem tudom befolyásolni, és amit napközben elfolytok, éjjel tör felszínre. Csak reménykedni tudok, hogy hamarosan visszatérek a régi kerékvágásba (az elmúlt másfél hónapban egészen normális kismamának éreztem magam - kimondhatatlanul jó érzés volt), mert nem hiszem, hogy ezt decemberig ép ésszel és idegekkel kibírom.

De visszatérve a mai nap jelentőségére: Gondoltam rá, hogy inkább csak a Dunához kellene mennünk, hiszen ott vettünk búcsút tőlük, de ott nincs elég gesztenye, és ez most kardinális kérdés a számomra, mert szeretnék egy képet készíteni a Szemem Fénye Alapítvány által meghirdetett Homokba írt szavak pojektre. Mivel mi nem mentünk idén nyaralni, ezért itt kell megfelelő helyszínt, alapanyagot keríteni, és mivel tavaly ezidőtájt igen mély nyomot hagyott bennem egy "gesztenyés találkozó", ezért nem volt olyan nehéz a döntés.

Még augusztusban készítettünk zászlót is a 19-ei Day of Hope-ra. Az anyagot együtt vettük meg, a zászlót is együtt készítettük. Aztán az esti mécsesgyújtás alatt valami olyasmi történt, ami egy kicsit megrengette  a hitemet az egy hullámhosszon levésben.

A mécseseket nézve persze pityeregtem, a férjem természetesen vigasztalt, én pedig megnyugtatásképpen mondogattam neki, hogy semmi gond, ez csak a normális szomorúság, hiszen tudja, már beletörődtem (már amennyire ez lehetséges). Erre egyszer csak kibökte: ő sosem lesz rajta túl. Ez az egyetlen, rövidke mondat mintha kettéhasította volna a szívemet. Sokszor nyaggattam már, mert a hasonló helyzetekben soha nem mondta el, hogy ő hogyan érez, de a választ sosem kaptam, hárított, vagy elterelt a lelkem pátyolgatásával. Talán, ha erőszakosabb lettem volna, előbb megnyílik, de tiszteletben tartottam, hogy nem akar beszélni. Most mégis bűntudatom van. Annyi időn keresztül csak én voltam a középpontban, és tényleg azt hittem, neki már sikerült feldolgoznia. Erre kiderül, hogy közel sem, sőt esélyt sem nagyon lát rá. Ennyit arról, hogy mennyire ismerem a férjemet... Még annyit tett hozzá, hogy őt azért viselik meg az ilyen megemlékezések, mert az ő technikája az, hogy egyszerűen nem gondol a történtekre, de ilyenkor kénytelen szembesülni vele. Amikor látta rajtam a döbbenetet és a sajnálatot, azzal nyugtatott, hogy ne aggódjak, holnap ismét "homokba dugja a fejét" és minden jó lesz. 

Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg ez a legjobb megoldás, de tiszteletben tartom az érzéseit. Felajánlottam neki, hogy akkor hagyjuk ki ezeket az eseményeket az életünkből, de azt mondta, nem árt, ha néha szembesülnie kell az igazsággal. Mondjuk azért tartok tőle, hogy ezt csak azért mondta, mert tudja, nekem milyen fontosak az ilyen megemlékezések...

Sosem volt túl bőbeszédű, főleg az érzései terén nem, de ez egyáltalán nem zavart, mert azt hittem szavak nélkül is tudjuk, mire gondol a másik. Azzal szembesülni, hogy egy ekkora horderejű dolgot nem vettem észre, lesújtó. Szégyellem magam, amiért annyira el voltam foglalva a saját gyászommal, hogy az övét észre sem vettem...

(2013. szeptember 16.)

Szerző: bognart  2013.10.14. 07:00 Szólj hozzá!

Címkék: gyász évforduló támogatás emlékezés lelki dolgok férfigyász

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr905552808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.