A következő írást Edit küldte be. Még pár hónappal ezelőtt láttam a képeit a facebook-csoportban, akkor kértem meg, hogy írjon arról, hogyan is segít neki a kreatív munka a gyászban. 

 

3 és fél hónappal ezelőtt nagyon fordult velem a világ. Olyan történt velem, amitől mindenki retteg: elveszítettem a gyermekemet.

Zakariásról már a 16. héten tudtuk, hogy különleges baba, van +1 kromoszómája. Ilyenkor szinte mindenki a megszakítás mellett dönt. Nálunk a döntés sok évvel ezelőtt megszületett már: ha lesz olyan gyermekünk, aki nem egészséges, akkor sem dobjuk el magunktól.

Nem volt könnyű annak az elfogadása, hogy nem lesz tökéletes, mint a testvérei. Igen, én így  láttam, hogy nem tökéletes. Mégis viszonylag gyorsan ment és pár hét elteltével nyugodtan, boldogan vártam Őt. A későbbi Uh-okon minden rendben volt, a Down szindrómának semmilyen jelét nem látták, én kitűnően éreztem magam… lehet, hogy nem is Down-baba???

4 hét volt már csak a kiírt időpontig, mikor egyszer csak nem mozgott. Ügyelet, UH. Nincs szívműködés. Egy világ omlott össze. A boldogságot felváltotta egy elviselhetetlen fájdalom. Nem részletezem az érzést, mert pontosan tudjátok, mit éreztem.

Először a temetésre készítettem albumot. Neki. Beletettem sok-sok boldog családi fényképet, ami még akkor készült, mikor a pocakomban volt. Nagyon-nagyon vártuk és szeretjük Őt.

 

 

A fotók mellé kerültek levelek, amiket mi írtunk neki a férjemmel és rajzok, amiket a lányaink rajzoltak Róla vagy Neki. Jó volt készíteni, vele foglalkozni, neki csinálni valamit, ha már nem gondozhattam, nem szoptathattam, nem tarthattam a karomban. Így vele is „tölthettem” egy kis időt. 

Az albumot a koporsóba tettük sok játékkal, amiket a lányaink választottak ki neki.

Az albumot látva keresett meg Anna azzal, hogy megmutathatnám az emlékmegőrzésnek ezt a módját Nektek is!
Akkor azt válaszoltam, nekem még idő kell. Majd egyszer…

Még mikor várandós voltam, augusztus környékén megkeresett egy lány, hogy szeretne egy albumot ajándékozni egy angliai barátnőjének, akinek meghalt a kisfia egy évesen. Brayden-ről küld nekem fotókat és mindenben szabad kezet ad, csak készítsem el én. Mivel nem szabott határidőt sem, én állandóan tologattam az album elkészítését. Kihívás volt, mert nem csináltam még ilyet, de furcsa is, kissé riasztó is, hiszen én is éppen egy fiúcskát hordtam a szívem alatt.

Mikor meghalt a kisfiúnk Zakariás, írt Eszter, hogy megérti, ha visszamondom az album elkészítését. Nem tettem. Valahogy nagyon erősen éreztem, hogy ezt az albumot senki más nem tudja elkészíteni, csak én! És muszáj megcsinálnom, mert annak az anyának nagyon sokat fog jelenteni.

A rengeteg fotó közül nekem kellett kiválogatnom, melyek kerüljenek bele. Egy egész délelőtt csak bőgtem. Rettentő nehéz volt!!!

De az albumon dolgozni már nem! Mintha egy más világban lennék. Olyan angyali volt, mintha segítenének onnét fentről.

Mutatok erről az albumról is pár képet a szülők engedélyével.

Brayden szülei ezt írták Eszternek, mikor megérkezett hozzájuk az album (éppen karácsonyra): „Ma megkaptam a lélegzetelállítóan gyönyörű ajándékodat. Köszönöm, köszönöm, köszönöm szépen. Érzem a szeretetet, ami árad belőle. Ez nagyon különleges számunkra és nagyon megbecsüljük a gondosságod, amit érezni rajta. Az ötlet nagyon eredeti és elkísér bennünket életünk hátralévő részében. Gyönyörűek a fotók és már el is felejtettem, hogy mennyi gyönyörű időt tölthettünk vele.”

Ezután jutott eszembe, hogy ha már scrapbook tanfolyamokat tartok, segíthetnék nektek is elkészíteni egy albumot a saját kis angyalkátokról.

Csak segítségnek indult és nem is gondoltam, hogy míg készítem én magamnak Zakariásról az albumot, mennyi mindent kapok. Hogy milyen komoly terápiának ér fel egy ilyen album megalkotása.

Boglárka írta pár napja az Angyalok szülei csoportban, mennyire zavarja az a szó, hogy „elengedni”. Ő nem akarja elengedni Vilmost.

Rájöttem, hogy rosszul fejezzük ki magunkat. Amire mi gondoltunk az „elengedni” kifejezéssel, az a gyászról szól. Hogy végig járjuk a gyásznak minden lépcsőjét.

3 és fél hónapja veszítettem el a kisfiamat. 1 hétig ki sem tettem a lakásból a lábamat és nem beszéltem személyesen senkivel. A férjem intézett mindent. A boncolást, a temetést, a lányainkat hozni-vinni bölcsibe, oviba, iskolába, közben házfelújítás, stb. Szörnyű volt, ahogy becsukódott reggel utánuk az ajtó!!! És én a munkába menekültem. Meg volt hirdetve tanfolyamom, nem mondtam vissza. Volt megrendelésem, azt sem mondtam le. Csináltam. Dolgoztam. Hogy ne gondolkodjak, hogy ne merüljek bele a fájdalomba. Hogy ne érezzem a hiányát, a veszteséget. Kemény voltam. És ha sokszor rám tört is a sírás, nem engedtem meg magamnak, hogy gyászoljak. Hiszen itt vannak a lányaim, akiknek az élet megy tovább, itt a férjem, aki erőn felül teljesít – nem roppanhatok össze. És várnak a tanfolyamokon, számítanak rám. Már ürügyeket is kerestem talán? Hajszoltam magam. És hajszolom most is.

Január 31-én Tamara lányommal kimentünk a temetőbe Zakariáshoz és akkor döbbentem rá, hogy egy helyben toporgok. Hogy erős vagyok, kemény, de nem léptem előrébb egy centit sem, mert még mindig ugyanúgy fáj! Rettenetesen. A legváratlanabb pillanatokban tőr fel.  És nehéz abbahagyni a sírást.

El kell gyászolnom a kisfiamat! Végig kell mennem az „úton”. Nem elengedni, hanem megsiratni, átadni magam a fájdalomnak, beszélni róla, sokat.

Először is kerestem egy szakembert. Aztán elkezdtem készíteni egy albumot Zakariásról, amit már hetekkel ezelőtt említettem Annának, hogy lesz… Most nagyon aktuálissá vált.

1 hétig bőgtem, amíg készült. Éjjel, nappal. 1 hétig csak vele éltem. Vele keltem, Vele feküdtem, Róla álmodtam. És Róla írtam. Végigéltem mindent újra. Az örömeinket, az aggódásainkat és a bánatunkat is.
És 1 hét alatt nagyon sokat haladtam előre. Mert belemerültem a fejem búbjáig és hagytam, hogy sodorjanak az érzelmeim. Már nem csak a fájdalmat érzem. Már tudom értékelni azt is, amit kaptunk tőle. És meg tudom köszönni, hogy volt. Ha csak egy kis ideig is.
Nem elengedem, hanem meggyászolom. Nem csak siratom, hanem megpróbálok örülni annak, aminek Vele részese lehettem.
Nekem ezt jelentette az album elkészítése.

Talán mindenkinél más az ok, amiért nem tudja elgyászolni. Én úgy gondoltam, nem engedhetem meg magamnak, mert itt van a 4 kicsi lányom. Boglárka talán azért nem, mert az Ő családja nem vesz tudomást Vilmosról. Lehet, hogy aki pár hetes várandósan veszítette el a magzatát, azért nem, mert semmi nem maradt utána. Se egy Uh kép, se egy érintés, se egy pillangószárnyas, finom rugdosás. Nagyobb gyermeknél lehet lelkiismeret furdalás valami elszalasztott dolog miatt… Mindenkinél más és más lehet az ok, amiért ragaszkodik és nem lép a gyászban előrébb. Talán egy ilyen album mindenkinek segíthet.

Ha szeretnél Te is egy hasonló „utazást”, ami kő kemény, viszont gyógyító, akkor szívesen segítek benne!

Készítettem két alkotócsomagot (kisfiú és kislány), amivel a segítségedre lehetek. Nem üzleti céllal. Én csak így tudok segíteni nektek. A tanfolyami díj csak az anyagköltséget tartalmazza, de én egy 6 részes, részletes leírással is segítek, hogy  az alkotás része könnyedén menjen. A lelki részét sem kell egyedül végig küzdened: nyitok egy zárt csoportot itt, a fb-on, ahol segíthetjük, támogathatjuk egymást, míg elkészül az album a mi kis angyalkáinkról.

Itt találod az albumkészítéshez az információkat: https://www.facebook.com/events/604730906279505/?ref_dashboard_filter=upcoming

 

Szerző: Szivembendobog_vendég  2014.02.21. 20:20 Szólj hozzá!

Címkék: kreatív vendég emlékezés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr615826109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.