Az erdő sűrű és hideg volt. A lombok közt csak nagyon kevés napsugár tudott utat törni magának, így nem volt elég fény, hogy táplálja az aljnövényzetet. Amúgy is az volt az érzésem, mintha állandóan napnyugta lenne, és a tűleveleket meg-megmozgató szél folyton a közelgő éjszaka fenyegetését hozta magával. Végignéztem magamon: koszos voltam, és fáradt, a ruházatom egyáltalán nem volt megfelelő egy -a hegyen- eltöltendő éjszakához. Biztos voltam benne, hogy még egy éjszakát nem bírok ki egyedül a vadonban: ha nem fagyok halálra, akkor vadállatok fognak rám találni, vagy eltévedek, mocsárba lépek, elnyel a sár, esetleg szakadékba zuhanok.

Egyszerű megoldás lenne...

Visszagondoltam a bolyongásomra, ahogy kezdődött, amikor ezt az utat választottam. A francokat! Nem én választottam, löktek két- vagy ezer kézzel. Egyszer csak itt találtam magam, és nem volt más lehetőség, mint menni, menni, egyre mélyebbre az erdőben, kijelölt út és megfelelő felszerelés nélkül. Nem mondták, meddig fog tartani, azt sem, hogy van-e értelme. De ahogy lépdeltem bizonytalanul, mögöttem mintha vaskapuként szállt volna le az erdei homály - egyértelműen jelezve, hogy arra már nem mehetek vissza. Előre sem volt jobb a helyzet: köd telepedett a tájra, akármerre néztem. Azt sem láttam, hova lépek. Az erdő kísértetiesen csöndes volt: a madarak nem csiripeltek, a bogarak nem zümmögtek, a vadak nem ordítottak. Olybá tűnt, hogy egyedül vagyok itt - talán az egész világon nincsen már senki más.

crbs095226.jpg

Forrás: www.inmagine.com

Felkiáltottam, hogy ellenőrizzem, én létezem-e még. A hangom erőtlen volt, de tisztán éreztem, ahogy a levegő elhagyja a tüdőmet, mégis a kongó némaságba veszett minden, amit kipréseltem a mellkasomból. Biztos voltam benne, hogy ebben az erdőben nincsen rajtam kívül senki.

Nem tudom, mennyi idő telt el, napok vagy hetek, mert a félhomályban talán csak testem vegetatív működése tájékoztatott a körforgásról. De a testemben már rég nem bíztam. 

Aztán megláttam a kis menedékházat a sűrű fák közt. Szegényes volt, és rozoga, pár négyzetméter csupán: de voltak falai és teteje, és mintha valami kis fény szűrődött volna át a deszkák rései közt. Óvatosan közelebb mentem, és remegve nyitottam ki az ajtót. Nem tudtam, mi vár rám, de időtlen idők óta ez volt az első emberi dolog, amihez hozzáértem.

A kicsi szobában apró tűz égett, ami arra nem volt elég, hogy felmelegítse a helységet, de arra talán igen, hogy a meggémberedett ujjaimat fölé tartsam. A házban nem volt semmi ezen kívül, ami a kényelmet vagy akár a funkcionalitást szolgálhatta volna. Ahogy közelebb léptem a tűzhöz, észrevettem, hogy az egyik sarokban egy nő gubbaszt, vastag kabátban, túrabakancsban, és hátizsákja megtömve, de hanyagul ledobva áll mellette a padlón. Nem volt ijesztő, dacára annak, hogy az erdő nyomot hagyott rajta is, és csöndesen tűrte döbbent bámulásomat. A tekintete ugyanakkor kedves volt, talán egy kicsit anyáskodó is.

- Már vártalak. - törte meg a csendet. Hosszú idő óta ő volt az első emberi lény, aki szólt hozzám, ha nem számolom a fejemben kavargó hangokat, persze.
- Honnan tudtad, hogy jövök? - kérdeztem csodálkozva.
- Mindig jönnek újak. - mondta, mintha az erdőben kóvályogni a világ legtermészetesebb dolga lenne, akárcsak egy családi grillezés a parkerdőben vasárnap délelőtt. - És mi várunk rájuk.
- Kik?
- Mi, akik már megjártuk az erdőt.

Látta a döbbenetet a szememben, amely nemcsak annak szólt, hogy más is van még ezen a világon, hanem annak is, hogy ezek szerint mások, többen, akár sokan is vannak, akik már bejárták ezt a vadont. Új ismerősöm a helyzet oldásaként a tűzhöz vezetett, és a kezembe nyomott egy bögre teát.

- Csalán. Lehet, hogy nem szereted, de az erdőben csak ebből van sok.

Ezután kibontotta a táskáját, és mindenféle túraholmit szedett elő.

- Tessék, a Tied. Vedd fel, ez megvéd a hidegtől.
- Térképed, vagy iránytűd nincs? - kérdeztem kissé cinikusan. - Nem mintha tudnám használni.
- Ehhez az erdőhöz senki nem tud térképet készíteni. Rajtad múlik, mennyi idő alatt találsz ki belőle. Egy azonban biztos: nem fog gyorsabban vinni a lábad, mint ahogy a szíved engedni. Most viszont aludj, szükséged lesz az erődre holnap. - zárta le a beszélgetést.

Álmomban a házunk előtt álltam. A férjem és a lányom álltak az ajtóban, kértek, hogy menjek be. El is indultam feléjük, de hirtelen fák nőttek ki a földből, a gallyak a lábaim köré tekeredtek, és nem engedték, hogy haladjak. Kiabáltam, vagdalkoztam, de az indák egyre erősebben tartottak, és húztak vissza.

Ekkor felriadtam.

(Folyt. köv.)

Szerző: anna_over_the_moon  2014.05.16. 13:12 1 komment

Címkék: segítség elmélkedés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr816172792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.