Marianna a bababucsu.hu perinatális gyásszal foglalkozó oldalt szerkeszti. Az alábbiakban a vele készült beszélgetést olvashatjátok!

 

A: Elmondanád a történetedet?

M: Két éve már, hogy első kisbabánkat vártuk. Angliában éltünk, de amint megkezdhettem a szülési szabadságomat, összepakoltunk hogy hazaköltözzünk, hogy a baba már itthon, Magyarországon szülessen meg. Sajnos nem így lett. A hazaindulásunk napján begörcsöltem, nagyon megijedtem, így a repülőtérre vezető útról visszafordultunk és a kórházba mentünk. Ott azonban sajnos nem vették észre, hogy beindult a szülés, hiszen még csak a 29-ik hétben jártam. Órákig voltam a kórházban, nagyon rossz állapotban, nagy fájdalommal, végig vizsgálgattak, de nem csináltak semmit. Mire végre eldöntötték, hogy meg kell születnie a babának, már késő volt: az ultrahangon láttam, amint elönti a méhemet, és a babámat a vér.

Méhrepedés. Öt percen belül megcsászároztak, de már késő volt. Az én addig egészséges, fejlett, gyönyörű kis hajasbabám oxigénhiányos lett, 100%-os agykárosodást szenvedett, két napot élt csak gépek segítségével. Én két liter vért vesztettem az orvosok tétovasága miatt, nagyon nagy mértékben sérült a méhem is, két napig kritikus állapotban voltam, felváltva műtöttek, altattak, nyugtatóztak. A méhemet végül megmentették, egy 8 órás, majd másnap egy 6 órás műtéttel, de így meg elvették tőlem azt a kis időt is, amit a lányommal tölthettem volna. Egyszer láttam csak, a második műtétem után, de aznap meg is halt. Én túléltem, ő elaludt.

A: Angliában éltél. Lizi elvesztése után milyen segítséget kaptál az ottani kórházban, a kórházi személyzettől, majd később a kórház után?

M: Sajnos, a fent elmeséltek miatt nem tudom én sem isteníteni az ottani orvosokat. Tétovák voltak és lassúak, lassan esett le nekik, hogy nagy a baj. Csak a gépnek hittek, a számoknak, a vizsgálat eredményeinek, és nem nekem. Hiába mondtam, éreztem, hogy baj van, üvöltöttem a fájdalomtól, de nem néztek rám, nem az anyának hittek, hanem a számoknak. Ez szerintem súlyos hibája a mai orvoslásnak, országtól függetlenül. Persze miután megtörtént a baj, már profik voltak. Amiért mégis hálás vagyok, hogy megmentették a teljes hosszában szétrepedt méhemet. 6 különböző főorvost hívtak más kórházakból, és összesen 14 órán át dolgoztak a műtőben, csak hogy megoldást találjanak a vérzés elállítására. Pedig nagy volt a kockázat, 2 liter vérem már elfolyt, és nagyon nagy volt a gyulladás veszély is. Itthon több orvos is mondta, hogy nem kockáztatott volna, simán eltávolította volna a méhemet, mert veszélyeztetett engem is.

Aztán miután meghalt Lizi babánk, bejött hozzám egy gyászterapeuta szülésznő, aki a kórház dolgozója. Minden nap eljött, leült az ágyam mellé, fogta a kezem, beszélt hozzám, simogatta a hajam, megölelt, a férjemet is, zsepit hozott, tényleg ott volt értünk minden nap. Pedig én a történtek után 5 napig meg sem szólaltam, rá sem néztem, de ő kitartott, és csak jött, és csak beszélt. Azóta is a fülemben csengenek a mondatai, ma már tudom, ő mentett meg. De a többi orvos is naponta benézett hozzám, mindenki, aki bent volt a műtétnél. Én ugye nem ismertem őket, de mindenki bemutatkozott, részvétét nyilvánította, megkérdezte hogy vagyok, tehet-e valamit értünk. Az orvosom, aki a műtéteimet irányította, még azt is elintézte nekünk, hogy visszakapjuk a repülőjegy árát, amiért nem tudtunk hazarepülni. Pedig ez igazán nem tartozott a hatásköre alá. Ma már kicsit úgy gondolom, talán ők is érezték, hogy elkerülhető lett volna a baj, ha gyorsabban reagálnak, azért voltak olyan segítőkészek. Lelkiismeretfurdalásból. De lehet, hogy ezt csak a végtelen szomorúság és keserűség miatt érzem most így. Nem igazán tudom.

A férjemnek is sokat segítettek a koraszülött osztály dolgozói, ahol két napig volt a pici babánk, és a szülészet dolgozói is egy emelettel lejjebb, ahol én feküdtem. Nagyon emberségesek voltak vele, biztatták, vigasztalták, etették, azt is megengedték, hogy nálam aludjon a kórtermemben.

Másik óriási különbség az, hogy Angliában, ha a 26-ik hét után hal meg a baba, mindegy, hogy szülés előtt, közben, vagy röviddel utána, ugyanúgy jogosult vagy a gyedre, mint bárki más. Kilenc hónapig otthon maradhatsz, és kapod a teljes körű juttatást. Még a temetésre/hamvasztásra is adnak külön anyagi támogatást, hiszen tudják, hogy ilyen nehéz körülmények között az anyagi teher az utolsó, amivel van erőd foglalkozni. Engem teljesen ledöbbentett, hogy ma hazánkban, míg egy egészséges gyerekkel 3 évig is otthon maradhatsz legálisan, addig amikor életed legborzasztóbb tragédiáját éled meg, amikor épp összeomlik az életed, ez a türelmi idő mindössze 6 hét. Félreértés ne essék, én nem a 3 éves gyes ellen beszélek, de ezt a mértékű különbséget elfogadhatatlannak tartom. Véleményem szerint minden anyukának biztosítani kellene legalább 3 hónap fizetett időt, hogy otthon maradhasson, gyászolhasson, intézhesse a temetést, a teendőket, és valamelyest összeszedje magát, mielőtt újra munkába áll. Ezt sajnos itthon ma még nem kapjuk meg.

A: Segítettek-e a ezek a szervezetek, vagy a kórház a gyakorlati teendők (temetés, stb) megszervezésében? Milyen lehetőségeitek voltak?

M: Választhattunk, hogy bent hagyjuk-e őt a kórház közös babasírjában, vagy kikérjük. Mi kikértük, de nem akartuk Angliában eltemetni, hanem azt akartuk, végül tényleg hazajöjjön velünk, így a hamvasztás mellett döntöttünk. Mindent elintézett a kórház, a papírokat is. A férjemnek csak az anyakönyvezést kellett elintéznie, de abban is segítettek.

A: Vannak ott önszerveződő segítő csoportok, vagy esetleg állami / alapítványi szervezetek, akik kifejezetten a perinatális gyászt átélt szülők segítésével foglalkoznak?

M: Igen, több is van. Nekünk az a szervezet segített, ahová a velem foglalkozó gyászterapeuta szülésznő, Julia is tartozott. Az a nagyszerű ebben a szervezetben, hogy nem csak gyászoló szülőkkel foglalkoznak, hanem szülésznők, ápolók, kórházi dolgozók részére is tartanak tanfolyamokat a gyász kezeléséről, a gyászoló szülők megsegítéséről. És a kórházak partnerek ebben. Ezért volt az, hogy hozzánk azonnal, még aznap eljutott a segítség. Mert egy gyászterapeuta, aki a szülészeten dolgozik, ott volt a helyszínen, és nap mint nap be tudott jönni hozzám. Kaptunk önsegítő füzetet is olvasgatni, ami szintén a szervezet kiadványa és ingyenesen elérhető, legalábbis egy része.

A: Hogyan jött a honlap ötlete? Mi vele a célod?

M: A BabaBúcsú perinatális gyászportált azután hoztam létre, mikor végre hazaköltözhettünk Magyarországra. Nekem a műtétek után 8 hétig feküdnöm kellett, így elhúzódott a hazaköltözés. Aztán itthon elmentem egy babagyászcsoportba, mert úgy éreztem, fontos, hogy sorstárs anyukákkal beszélhessek a tragédiánkról. Amiket ott hallottam, az döbbenetes volt. Én egyedüli voltam, aki lelki segítséget kapott a kórházban. Pedig mondom, én is haragudtam nagyon arra a kórházra. De a többiek, mindenki arról számolt be, mennyire nem törődtek velük a kórházban, nem kaptak egy kedves szót, egy kézfogást senkitől, az orvos megfordult a folyosón, hogy véletlenül se kelljen az anyuka szemébe nézni, bezzeg a zárójelentésükre ráírták, hogy látta pszichológus. Biztos nem minden eset ilyen, de akkor nálunk a csoportban csak rossz tapasztalata volt mindenkinek, és engem ez mélyen lesúlytott és ledöbbentett. Hol tart az egészségügy? –kérdeztem. Egy kórházban, ahol sajnos gyakori, szinte mindennapos a haláleset (mert a halált még ott sem tudjuk elkerülni), az egészségügy dolgozói ennyire nem tudnak mit kezdeni a halállal, a gyásszal? Akkor hogy várják el tőlünk, hogy mi tudjuk kezelni? Kitől várjunk segítséget? Akkor és ott eldöntöttem, hogy megcsinálom a honlapot. És ha már egyetlen anyukának is segítek vele azzal, hogy elmondom, mi ilyenkor a teendő, vagy hogy mire számíthat, milyen érzelmi hullámok jönnek majd, hogy fog reagálni a környezete, mit csinálhat hogy könnyebb legyen, és akár egy tippem is segít neki túlélni, már megérte.

A: Segített-e a honlap a gyászod feldolgozásában, a veszteséged elfogadásában? 

M: Igen, azt hiszem, ez nekem is egyfajta önterápia volt. Sokáig halogattam, mert sokáig nem tudtam erről beszélni, de amikor végre belefogtam, letettem egy adagot a fájdalmamból.

A: A párod is részt vett a honlap szerkesztésében. Ő hogyan élte meg Lizi elvesztését? Van-e különbség abban, hogy hogyan dolgozzátok fel a gyászt?

M: A férjem mindvégig mellettem állt. Neki azért volt nehezebb, mert nem csak a babánkért, hanem értem is aggódott 2 napig. Mindkettőnk kimenetele bizonytalan volt, és ő szegényem rohangált a két osztály között két napon át, alvás nélkül. Hol az én ágyam mellett, hol a baba inkubátora mellett aggódott. Ráadásul az ő feladata volt az is, hogy felhívja a családomat, és közölje a rossz hírt. Egy igazi hős volt.

A honlapon ő írta meg az apukáknak szóló fejezeteket, hiszen pontosan tudja, a másik nem hogyan éli meg mindezt.

Általános, hogy a férfiak később engednek utat a gyásznak, ez nála is így volt. Amíg mi nők mélyponton vagyunk, addig erősnek mutatkoznak, tartják magukat miattunk. Amikor viszont kezdünk erősödni, ők omlanak össze. Ez sok kapcsolatban nehézséget okoz, érdemes róla beszélni.

A: A barátok, munkatársak hogyan viszonyultak hozzád a gyászodban?

M: Miután talpra álltam fizikailag, bementem a munkahelyemre, de képtelen voltam bármit is mondani. Csak öleltek és sírtunk. Aztán hazaköltöztünk, és az itthoni munkahelyemen nem meséltem el a történetünket. Különös érzés, hogy semmit nem tudnak a múltamról. A közeli barátok mellettem álltak, de már rég nem szoktunk erről beszélni. Tudod, a környezet mindig hamarabb túlteszi magát a történteken.

A: Mit tanácsolnál azoknak a sorstárs szülőknek, akik még csak most kezdik a gyászmunkát? Hova fordulhatnak segítségért?

M: Szerintem hasznosak a gyászcsoportok, vagy bármely olyan közösség, ahol sorstárs szülőkkel találkoznak. A halál kivédhetetlensége után a második legnehezebben elviselhető érzés az, hogy de miért velem történt mindez??? miért pont én? És a világ legszerencsétlenebb emberének érzed magad. Ezen sokat enyhít a tudat, hogy nem vagy egyedül. Hogy mással is megtörtént, és mégis élnek. Hogy túlélték. Ez ad reményt, hogy egyszer talán te is túl leszel rajta. Ezenkívül nekem sokat segített, hogy tudtam, mi várható. Hogy normális az összeomlás, dühkitörés a legváratlanabb pillanatokban, hogy nehéz lesz minden évforduló, ünnep. Hogy tudtam, nem őrültem meg, hanem ez így természetes, ez a gyászfolyamat része. Hogy tudtam, és lélekben felkészültem arra, hogy néhány barát bántót fog mondani, vagy el fog tűnni, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Tudtam, hogy ez nem az én hibám, hanem az ő gyengesége. Tudtam hogy nehéz lesz, és felkészültem rá. Nem siettettem a dolgokat, hanem hagytam, hogy leterítsen. Így tudtam mára talpra állni. Ezt mind leírom a honlapomon, hogy a többi anyuka is tudja. Mert amiről tudsz, az nem annyira félelmetes, mint az ismeretlen, és könnyebben megbirkózol vele.

A: Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Szeretnétek még kisbabát? Ha igen, milyen segítséget fogsz kapni a terhesség alatt?

M: Készülőben van a BabaBúcsú bővítése, egy egészségügyi dolgozók számára írt anyag, aminek megírásában szakemberek is segítenek. Nagyon szeretném elérni, hogy az itthoni szülészeteken is legyen legalább egy olyan dolgozó, mint Julia, aki nekem segített Angliában. Aki tudja min mész keresztül, aki tudja mit mondjon, hogyan segítsen.

Ezen kívül én is szeretném kiadni az anyagok egy részét kis füzetek formájában, amit eljuttatnék szülészetekre, hogy ha bekövetkezik a tragédia, azonnal eljusson a segítség az anyukához, aki olyankor nagyon egyedül és elveszettnek érzi magát.

És a magánéletben? Igen, nagyon szeretnénk kisbabát, és tőlünk bármikor érkezhet, már készek vagyunk rá.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.07.28. 09:20 Szólj hozzá!

Címkék: segítség vendég

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr756550905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.