"Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért." (Márai Sándor)

A halál tabu. És ha ez igaz, akkor a gyerekhalál és a perinatális veszteség még nagyobb tabu, mert ez a legnagyobb szörnyűség, ami az emberrel megtörténhet, és amely könyörtelenül emlékeztet mindenkit arra, hogy a születés felett mindig ott lebeg a kaszás árnyéka. Ez olyan borzasztó, hogy nem lehet róla beszélni, mert ha kimondjuk, akkor mindjárt valóságos lesz, mindjárt nem csak egy ismerős ismerősével történhet meg, hanem akkor el kell fogadnunk, hogy akár bármikor minket, vagy a szeretteinket is elérhet. 

Amikor Eszter meghalt, persze jöttek a kötelező részvétnyilvánítások, és biztos vagyok benne, hogy a legtöbb valóban őszinte és segítő szándékkal érkezett. Persze általában igazi válasz nélkül hagytam őket, mert én sem tudtam megmondani, mire lenne leginkább szükségem. A barátok, ismerősök pedig olyan óvatosan bántak velem, mint a hímes tojással: szinte egyáltalán nem hozták szóba a terhességet, Esztert, hanem zavartan semleges témákkal próbálkoztak, vagy egyszerűen csak elkerültek. Volt, aki -tudom, hogy nem rosszindulatból, vagy tapintatlanságból, de - kimondta a rossz mondatokat, és egy idő után már nekem is felállt a hátamon a szőr a lebiggyesztett szájú, erőltetett empátiát magára öltő "hogy vagy?"-októl, amit olyan hanglejtéssel ejtettek ki, mintha azt várnák, hogy most majd valami nagyon szörnyűt fogok mondani. Már én is azt válaszoltam, hogy "kösz, jól", pedig nyilvánvalóan ezt még nagyon sokáig nem fedte a valóságot. De kimondatlanul is éreztem, hogy nekem most már jobban kell lennem, mert nem terhelhetem a környezetemet állandóan a saját tragédiámmal, és a jól-létemmel igazolnom kell, hogy erre a borzalomra most már ideje fátylat borítani, felejtsük el, nem beszélünk róla, tehát nem történt meg. Vagy ha mégis, velük akkor sem fog. 

A gyászoló szülőnek nemcsak gyermeke elvesztésének borzasztó, szavakkal le nem írható fájdalmával kell megküzdenie, hanem a szinte törvényszerű elszigetelődéssel is. Biztos vagyok benne, hogy a környezet nagy része nem rosszindulatból kerüli ilyenkor a gyászolót, csak egyszerűen tényleg nem tud mit kezdeni a helyzettel, ráadásul -életkorunkból adódóan- gyakoriak ilyenkor a barátok, rokonok közti gyerekvállalás, ami a gyászolónak, és a barátnak is egy hihetetlenül kényes helyzetet eredményez. A barát nem akarja saját boldogságával emlékeztetni a másikat a tragédiára, ugyanakkor ha épp egy ilyen fontos eseményből hagyja ki, akkor mi marad a barátságból? 

Ha Te, aki most ezt a posztot olvasod, olyan barát vagy rokon vagy, aki egy gyászoló szülőnek szeretne segíteni, kérlek, olvass tovább, és fogadj meg pár jó tanácsot! Ha Te magad is elvesztettél egy gyereket, kérlek, segíts a kommentekben kiegészíteni a listámat.

(Forrásnak az Angyalok szülei facebook oldalon lévő beszélgetést, és ezt meg ezt a cikket használtam fel!)

  • Nincs egységesen, mindenkire alkalmazható recept! Pl. a facebook-on többen voltak, akik nem akarták, hogy a témát felhozzák, míg mások azt mondták, hogy ők pedig attól szenvedtek a legjobban, hogy nem beszélhettek gyermekük elvesztéséről senkivel. Ezért a legfontosabb az, hogy úgy kezeld a gyászolót, ahogy ő azt szeretné, ne pedig úgy, ahogy Te gondolod, hogy kellene, vagy ahogy Neked kényelmes.
  • Sokan nagyon nehezen élik meg, hogy fájdalmukat egyáltalán nem ismerik el mások: "Amikor velem megtörtént a tragédia,mindenki a környezetemben úgy tett,mintha az a közel 14 hét terhesség nem is lett volna. Nem beszéltek róla,pedig én akartam. Azt hitték nekem jobb,ha meg sem említik a dolgot. Én beszélni akartam. Ki akartam adni magamból.Talán ezért sem dolgoztam fel ezt az egészet a mai napig sem." - írta az egyik édesanya. Mindegy, hogy mekkora volt a magzat, élve született-e a baba, vagy haza tudták-e vinni a szülei a kórházból, a fájdalom az elvesztésekor éppen ugyan olyan, valós, létezik! Soha ne kérdőjelezd meg a jogosságát, és ismerd el a magzatot/babát a család részeként!
  • Nevezd nevén! Ha a szülők adtak nevet a picinek, akkor soha ne hivatkozz rá úgy, hogy "a baba", mindig mondd ki a nevét!
  • Tartózkodj az olyan megjegyzésektől, hogy "Fiatal vagy, biztos lesz még gyereked. / Örülj, hogy van egy egészséges gyereked!". Egy halott gyereket nem pótolhat senki, még egy másik gyerek. Te sem választanál a gyerekeid közt, ebben biztos vagyok! "Úgyis beteg lett volna!" - ez egyrészt egyáltalán nem biztos, másrészt betegen is szerették a szülei, ugyanúgy fáj a halála. Próbáld ne rátukmálni a gyászolóra saját hitvilágodat, pl. ne mondd neki, hogy minden baba a mennyországba kerül, ha az illető nem vallásos. Soha, de soha ne mondd, hogy tudod, mit érez a másik, hacsak nem éltél át egy ilyen tragédiát. Hidd el, bármekkora fájdalmat is vagy képes elképzelni, a közelében sem leszel annak, amit a gyászoló érez!
  • Ne vigasztald olyan történetekkel, amikor mással hasonló, vagy rosszabb dolog történt, és ne hasonlítgasd a fájdalmát saját vagy mások tragédiáihoz. 
  • Ne sürgesd, hogy jobban legyen, még ha azt is gondolod, hogy most már ideje lenne. A gyász szakaszain mindenkinek végig kell menni, és nagyon egyéni, hogy kinek meddig "tart". Van, akinél egy életen át. Pszichológusok szerint az a "normális", ha valaki 1-2 év alatt jut el az elfogadás szakaszában, ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy "utána" pont olyan gondtalan lesz, mint a tragédia előtt. Barátod meg fog változni, erre készülj fel, és a legjobb, ha te is változol vele.
  • Ne erőltesd a gyerekek/babák társaságát, de ne is zárd ki a gyászolót az ilyen programokból. Hagyd, hogy ő döntse el, részt akar-e venni pl. gyereked szülinapi buliján, vagy akar-e vigyázni az elvesztett babájával közel egyidős gyerkőcre, és tökéletesen értsd meg, ha visszautasítja. Biztos lehetsz benne, hogy ez nem neked szól, csak egyszerűen még nincs felkészülve arra, hogy más boldogságának örüljön. Viszont azzal se sértsd meg, hogy eleve meg sem hívod.
  • Segíts barátodnak megemlékezni a babáról. Ha eltemették, akkor menj ki vele a temetőbe, vigyél virágot, ültessetek közösen fát az emlékére, készíts valamit, amit az urna vagy az emlékhely mellé ki lehet tenni. Ha készültek a babáról UH-képek, fényképek, nézzétek meg együtt.
  • Tartsd észben az évfordulókat, születésnapot, névnapot, anyák napját! Nem csak az első évben, utána is! Előtte 1-2 nappal mondd meg barátodnak, hogy szívesen vele leszel azon a napon, ha szüksége van Rád, ha pedig nem, akkor egyedül is emlékezz meg a kicsiről. 
  • Hagyd meg neki a jogot, hogy csendben lehessen, de tudasd vele, hogy Te mindig meghallgatod, akármit is mondd! A gyászolók érzései (pl. kismamák vagy kisbabák felé) néha elég ambivalensek, soha ne ítéld el, akármit is mondd, amitől akár még saját maga is megijed! Tudnod kell, hogy ez egy normális folyamat, része a gyógyulásnak. 
  • Vedd észre, hogy mikor van szükség esetleg szakértői segítségre! Léteznek gyászcsoportok, pszichológusok, akik kifejezetten ezzel foglalkoznak, támogasd barátodat, ha úgy érzed, ilyenre lenne szüksége.
  • Ha terhes leszel, ne titkold el barátod elől! Készülj fel rá, hogy nem lesz könnyű megosztanod vele a nagy hírt, és neki sem lesz könnyű elfogadnia. Lehetőleg ne nagy társaságban, hanem kettesben közöld vele, lehetőleg az első adandó alkalommal, és mindenképpen előzd meg, hogy egy közös ismerőstől értesüljön a babádról. Akárhogy is reagál, semmin ne sértődj meg, biztos, hogy nem akar rosszat Neked és a picinek, és eljön majd az idő, amikor Veled tud majd örülni. Lehet, hogy idő kell majd neki, légy nagyon türelmes!

Barátodnak, hozzátartozódnak rengeteg erőre lesz szüksége ezen a gyötrelmes úton, legyél neki támasz, ha elfáradna.

 

Sorstársaim nevében is köszönöm, hogy segítesz!

Szerző: anna_over_the_moon  2014.09.26. 11:13 Szólj hozzá!

Címkék: barátok család segítség vetélés támogatás gyermekhalál halvaszülés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr746733213

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.