- És neked hány gyereked van? - fordult felém ezzel a könnyed kérdéssel, kedélyesen és vidáman.

Mindig tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat, elhangzik majd ez a kérdés, mégis váratlanul ér a dolog. Egy egyébként kellemesnek mondható üzleti vacsorán vagyok, kb. 4 hónappal Eszter halála után. Már nem látszik rajtam, hogy nemrég szültem, mert a terhesség alatt felszedett kilók villámgyorsan olvadtak le rólam a depressziónak, folyamatos gyomorfájásnak és a gyásznak köszönhetően. A kislányomra a testemen már csak egy tetoválás, a császármetszés rózsaszín hege, és a néha még befeszülő melleim emlékeztetnek.

A vacsorán már túl vagyunk a hivatalos körökön, most jön a szokásos -szintén még elég felszínes- társalgás, ahol már megengedett néhány magánéleti kérdés, nem sok, csak ami nagyjából belefér egy személyigazolványba is. Házas vagy? Hova mész nyaralni? Szereted a vörösbort? Gyerek van? Mennyi? Nincs ebben semmi hátsó szándék, ki kell bírni a társalgásnak a desszertig, márpedig ebben az étteremben jól elhúzzák az időt a fogások között. 

guillotine_1.JPG
A kérdés tehát elhangzott, lóg a levegőben, mint a guillotine pengéje, és én már tudom, hogy ebből a helyzetből nem jöhetek ki jól. Persze, ezt nem látja rajtam a másik négy ismeretlen, csak belül, a zsigereimben vívom a csatáimat: védjem meg a hangulatot, az üzleti kapcsolatot, a többi embert és persze végeredményben a saját érzéseimet azzal, hogy azt mondom: "egy", vagy ne tagadjam meg Esztert, hanem -kockáztatva, hogy kvázi mégsem olyan idegenek előtt elsírom magam- meséljem el életem legnagyobb tragédiáját.

Tudom, hogy nincs jó megoldás, bármit is felelek, valahogy mindenképpen sérülök. 

- Egy. - mondom végül, elharapva a hangokat, mintha magam is szégyellném, hogy nem tudok több "eredményt" felmutatni.
- És mennyi idős? - kérdezi még mindig mosolyogva, én pedig egyre jobban szeretnék elsüllyedni, vagy inkább csak megsemmisülni.
- Lány, 4 éves, ovis. - felelem, egyértelműsítve magam előtt is, hogy tulajdonképpen legalizáltam Eszter nem-létezését. 

Amióta Eszter meghalt, egyfolytában azért küzdöttem, hogy elismertessem a világgal azt, hogy ő valóban élt, még ha csak bennem is. Hogy ne csak egy halvaszületett babaként, egy félresikerült kísérletként, egy elfelejtenivaló kellemetlenségként tekintsenek rá, hanem igen is legyen jogunk emlékezni rá, legyen jogunk a családunk részeként kezelni, legyen jogunk a nevén nevezni, szeretni és meggyászolni. Hogy soha senki ne kérdőjelezhesse meg a gyászom valódiságát, hogy amit érzek, az nem csak egy kis múló rosszkedv, vagy hiszti, hanem hogy én tényleg elveszítettem a gyerekemet, ugyanúgy jogom van meggyászolni, mint bárki másnak bármelyik más családtagját.

És akkor én magam törlöm képen saját magamat azért, hogy egy nyilvánvalóan kényelmetlen szituációt elkerüljek, és olyan embereket avassak be a legbelsőbb gyászomba, akikkel utána teljesen más ügyekben még számtalanszor kell beszélnek, találkoznom. Akiknek innentől kezdve nem én leszek Anna, a menedzser, hanem én leszek Anna, akinek meghalt a gyereke.

Nem akarok az az Anna lenni, akinek meghalt a gyereke.

Azzal nyugtatom magam, hogy a kérdés - ami egyébként még rengetegszer elhangzik később is, mindannyiszor összetörve a szívemet, és ugyanezeket a dilemmákat ütköztetve bennem - jelen idejű, és egyszer valaki azt mondta nekem, hogy jelen időben nekem tényleg csak egy gyerekem van. Úgyhogy néha úgy válaszolok rá, hogy "már csak egy", semmivel sem kisebb megbotránkozást okozva, mintha azt mondtam volna, hogy "kettő, de az egyik meghalt". 

Máskor a kedvemhez vagy a szituációhoz igazítom a választ, attól függően, hogy akarok-e magyarázkodni, vagy kinézem-e az illetőből a megértést. Néha elképzelem, amikor otthon az esti vacsoránál meséli a férjének szörnyülködve az esetet, és innentől én leszek az ismerős, akivel a legszörnyűbb dolog megesett, amit az ember el tud képzelni. Néha viszont egyszerűen nem olyan a helyzet, mint az üzleti vacsorán, vagy pl. férfiaknak általában nem tudok erről olyan könnyen beszélni. 

És ilyenkor picit belehalok minden egyes válaszba.

Mert mindegy, hogy ki mit mond, hogy hány gyereket tarthatok majd a karomban, Eszter akkor is a lányom volt. Lehet, hogy már múlt időben, de az anyaságnak az idő nem meghatározó dimenziója. 

Szerző: anna_over_the_moon  2014.10.09. 11:36 2 komment

Címkék: elmélkedés mások véleménye lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr836733659

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Frank Endi 2014.10.10. 13:09:16

Van megoldás. Én még soha nem mondtam kívülállónak, hogy kettő VOLT, s az egyik meghalt. Kettő VAN. S az már magánügy, hogy miért gondolom így, hogy az egyik csak egy másik dimenzióban VAN. Ennyi.

luhuso 2014.10.10. 20:54:46

Annyira, annyira átérzem! Én másfél hónapja kezdtem dolgozni, és nincs hét, hogy valaki, aki még nem tudja, megkérdezi... Mit válaszoljak? Kettő? Három? Múltkor kicsúszott, hogy "kettő, már aki él..."
Örülök, hogy rátaláltam erre a blogra, eddig még nem szóltam hozzá ebben a témában semmihez, de a bejegyzésedet mintha én írtam volna.