Rendhagyó poszt lesz ez. Sok személyes élménnyel, leginkább a nagylányomról, a végén egy nagyon saját következtetéssel, csak saját magamra vonatkozóan.

Sári majdnem 4 éves volt, amikor Eszter meghalt. Kiscsoportos, csöpp picilány, akinek ilyen fiatalon már meg kellett tudnia, hogy milyen az, amikor elveszítünk valakit. Valakit, akit várt, aki a legközelebbi rokona lett volna, játszótársa, szövetségese, legjobb barátja, akinek ő lett volna a védelmezője, a nagytestvére.

Sárinak elmondani életem talán legnehezebb pillanata volt...

Már a szülőszobán nem tudtam, mit is fogunk mondani Sárinak. Nagyon várta Esztert, persze, én mindvégig azt hittem, hogy az érdeklődése csak addig fog tartani, amíg ki nem derül, hogy mennyire semmit nem tud kezdeni egy kisbabával. Sári egyébként váltig állította, hogy ő nagyon okos nagytestvér lesz, és a szülés előtti napon is, amikor jöttünk haza az oviból, mondta, hogy majd ő fogja elkísérni Esztert a bölcsibe, és reméli, hogy Eszter is a Kacsa csoportba fog majd járni az oviban, mert az a legjobb ovi.

Hát így szerette volna, ha kistestvére születik.

Amíg kórházban voltam, kértem a férjemet, hogy mondja meg Sárinak, tudja, hogy miért nem vagyok otthon. Az ő elmondása szerint annyi történt, hogy ő mondta, hogy Eszter megszületett, de sajnos nem jöhet haza, nem fogjuk látni, mert elment az angyalkákhoz. Sárit nem különösebben izgatta a dolog, így mindenki elkönyvelte, hogy jó, persze, jobb is így, neki ez egyáltalán nem kézzelfogható még, nem érti, stb.

Sosem fogom elfelejteni a reakcióját, amikor végül is hazajöttem, és szembesült a tényekkel.

Vasárnap volt. Ebéd utáni alváshoz készülődtünk, Sári ekkor látott először igazán. Mosolygott, nézte a hasamat, és megkérdezte, hogy mikor születik meg az Eszter. Mondtam, amit az apja is, hogy Eszter már megszületett, de sajnos elment az angyalkákhoz. Sári azt hitte, viccelek. "Neeeeem!" - mondta nevetve, én pedig sírva ráztam a fejem, hogy de, tényleg. Sári először még mindig nevetve tiltakozott, majd a nevetése egyre inkább kiabálásba, végül zokogásba váltott, ölelt engem, és közben dobálta magát, talán meg is ütött, végül az apjához bújt, és úgy zokogott. Közben próbáltam csitítgatni, és elmondani, ami történt. Nem kerteltem, az igazat mondtam, persze, úgy, hogy ő is megértse (amit mi sem értettünk).

Elég sokáig sírt, és egyáltalán nem akart rám nézni. Azt hiszem, haragudott. Végül mondtam, hogy aki meghal, azt el kell temetni, úgyhogy el fogjuk Esztert is temetni, akkor egy kicsit megnyugodott. "Most már megnyugodtam." - mondta.

Igyekeztem Sárinak (és magamnak is) megkönnyíteni az ezt követő időszakot, és az összes AnnaPetiGergő könyvet elpakoltam, meg azokat is, amik a kistestvér érkezésével foglalkoztak. De valahogy mindig előkerültek, és valaki visszatette a polcra őket, és Sári sokszor, nagyon sokszor kérte, hogy azokból meséljünk. Szerencsére mára már kinőtt ezekből a könyvekből, de az elmúlt három évben rengetegszer emlegette Esztert, vagy hogy mikor lesz végre (élő) kistestvére, és mennyire szomorú, hogy neki nincsen.

Tudom, hogy a szakirodalmak szerint a gyerekek 6-7 éves korban kezdenek csak érdeklődni, és egyáltalán megérteni a halált, de én biztos vagyok benne, hogy Sári már nagyon korán felfogta, hogy mit is jelent, hogy Eszter meghalt. A gyerekek valamilyen elemi bölcsességével megmagyarázta magának, feldolgozta magában a történteket. A státuszokat leginkább talán a lezajlott (és általam lejegyzetelt) beszélgetésekkel lehetne a legjobban szemléltetni.

Teljesen természetesen benne is előjött a halálfélelem: (kb. 1 hónappal Eszter halála után)
Sári: Engem is el fogtok temetni?
(Pffff, erre mit lehet mondani?)
A: Nagyon remélem, hogy nem!
S: (nevetve) Mert én varázsgyerek vagyok?
A: Igen, az vagy.
S: Miért vagyok varázsgyerek?
A: Mert az én kislányom vagy. Nekem varázs-gyerekem van.
S: (sírdogálva) Nem akarok meghalni!
A: Nem halsz meg! Csak a nagyon betegek és az öregek halnak meg! (Nem igaz!!!)
S: De most beteg vagyok! (Meg van fázva)
A: De nem vagy annyira beteg! Csak megfáztál.
S: És a kiskatonáim legyőzik a bacikat.

Majd a félelmet átvette inkább a szomorúság: (2 és 3 hónappal Eszter halála után)
Sári mostanában elkezdte mondogatni, hogy a másik kistestvérét Zsófinak fogják hívni. Mondtam neki, hogy egyrészt van már Zsófi a családban, másrészt még nincs a hasamban baba, de ha lesz is, akkor sem biztos, hogy lány lesz.
S: De az már sosem lesz az Eszter!
A: Igen, sajnos az Eszter már sosem lesz a hasamban.
S: Mert ő meghalt.
A: Igen.
S: Senkinek nem akarom elmondani, hogy meghalt.
A: Miért?
S: Mert ez olyan szomorú.
A: De elmondhatod!
S: De nem akarom!
A: Nekem sem akarod elmondani?
S: Neked sem.
A: Miért? Félsz, hogy akkor anya is szomorú lesz?
S: Igen, félek, hogy akkor Te is szomorú leszel.
A: Pedig én azt szeretném, hogy mindig mondd el nekem, ha valami bánt. Akkor én pedig megpróbállak felvidítani. Megígéred, hogy elmeséled anyának, ha szomorú vagy?
S: Megígérem.

Sári (szomorkásan): Nagyon szeretlek, Anya!
A: Én is nagyon szeretlek, de ezt nem kell ilyen szomorúan mondani.
S: Azért mondom szomorúan, mert az Eszter meghalt.
A: Igen, ez valóban szomorú dolog. De az, hogy Te szeretsz engem, nekem nagyon nagy boldogság, úgyhogy annak nagyon örülök. 
S (mosolyogva): Jó.

Ahogy telt az idő, Eszter halála iránti szomorúságát átvette egyre inkább a hiánya miatti üresség, és a kistestvér iránti vágy: (2012. október 15-n)
A: Szeretnél mondani valamit Eszternek? – kérdezem tegnap, a gyertyagyújtás után.
S: Igen! – feleli Sári. – Eszter, azt akarom kérdezni, mikor nősz már meg? – majd elgondolkodik. – Szeretlek Eszter!. 
Kisvártatva: - Anya, azt mondta nekem az Eszter, hogy nagyon szeret engem. – elcsendesedik. – Na jó, nem is az Eszter mondta. Csak én kitaláltam. Én mondtam.

Sári 10 hónappal Eszter halála után: Mikor lesz már kistestvérem? Amikor nekem kistestvérem lesz, addigra már biztos csak kisfiú babák lesznek az égben, így nekem csak fiú kistestvérem lehet, lány már nem lesz sohasem.

14 hónappal Eszter halála után:
Temetőben:
S: Anyu, Eszter ugye bölcsis? ... Úgy értem, az Angyalok országában ugye van bölcsi, és akkor ő ugye oda jár?

20 hónappal Eszter halála után:
S: "Anya, miért temetik a halottakat a földbe?"
A: "Mert ez a szokás, és mert így a halottak teste táplálja a földet."
S: "Hogy táplálja?"
A: "A halottak teste szétbomlik ásványi anyagokra, amik nagyon pici részecskék, és azt a növények felszívják a gyökerükön keresztül, és így tudnak nőni a fák, a virágok."
S: (mosolyogva) "Akkor lehet, hogy Eszter teste az én kiskertemet táplálja?"

És végül a legfrissebb:
Hétvégén szülinapi buliban voltunk, ahol a következő beszélgetésnek voltam fültanúja Sári és egy kislány között:

Kislány: Neked hány testvéred van? Nekem öt!
Sári: Öööö... nekem 0.
Kislány: nevet
Sári (kicsit bizonytalanul): Volt egy kistestvérem, csak sajnos meghalt.
Kislány: Mikor?
Sári: Nem tudom, talán most ősszel.

Majd játszottak tovább, én pedig magamban össze-vissza ölelgettem Sárit.

Ugyanezen a napon, délután a barátainknál, Sárit megkérdezi barátnőm kisfia:
M.: Sári, Neked van testvéred?
Sári: Volt, csak meghalt!
M: Miért, mi történ?
Sári: Nem tudjuk, volt valami baci, vagy ilyesmi.
Erre M. nagymamája rájuk szólt, hogy ilyesmiről nem illik beszélni, pedig szerintem nagyon is illik, sőt kell, sőt, sőt, sőt...

Ahogy a fentiekből is látszik, igyekszünk mindig a lehető legnyíltabban beszélni Sárival Eszterről, hiába lenne az adott pillanatban csak úgy elhallgatni a témát. De egyrészt Esztert tagadnánk meg, ha nem beszélnénk róla úgy, mint Sári testvéréről, másrészt pedig igen is Sárinak is "kijár" a tudat, hogy volt neki testvére. 

A kérdés (Sárié is) hogy lesz-e, és ha igen, mikor lesz megint.

Nem tudom. Őszintén mondom, soha ilyen bizonytalan nem voltam még ebben.

Valahol, mélyen legbelül, talán önmagamnak sem bevallva, de lehet, hogy én már befejezném ezt. Igazán senki nem mondhatja rám, hogy nem akartam, hogy nem próbáltam meg elégszer (a francba is! 4-szer voltam terhes, 4 babát veszítettem el, ne csodálkozzon senki, hogy elég volt!)! Lehet, hogy én ezt már el is tudom fogadni. Boldog és elégedett vagyok, hogy Sári van nekem, és én tudok úgy élni, hogy nem lesz több gyerekem.

A kérdés csak az, hogy tudok-e úgy élni, hogy Sárinak nem lesz több testvére? Fel tudok-e vállalni még egy (vagy több) próbálkozást miatta, és érte? Bízok-e annyira magamban, az orvosokban vagy a francos szerencsémben, hogy elhiszem, hogy ezúttal sikerülhetne, és szabad-e nekem valaki más miatt (aki a legfontosabb ember az életemben) belevágnom? Vagy lehetek-e önző, és megfoszthatom-e a lányomat a legközelebbi rokonának, a TEST-VÉR-ének megszületésétől? Válaszolhatok-e erre a kérdésre igennel, vagy tartsam őt is, és magamat is bizonytalanságban?

Életem elmúlt 7-8 évében vagy terhes voltam, vagy szoptattam, vagy gyászoltam. Néha azt gondolom, hogy elég volt. Fáradt vagyok, és nem élhetek folyton egy remény csalóka ködében. Meg kell próbálnom a realitásokkal együtt boldognak lenni. 

Szerző: anna_over_the_moon  2014.11.13. 11:15 Szólj hozzá!

Címkék: elmélkedés lelki dolgok továbblépés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr916892931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.