Pár hete kaptam egy e-mailt egy csoporttársamtól, aki gyászcsoportot is vezet, hogy egy internetes újság szeretne vele beszélgetni a történetéről, de ő több okból sem tudja vállalni az interjút - és rám gondolt. Igent mondtam, hiszen ezzel is nagyobb nyilvánosságot kaphat a perinatális gyász témája (és a tapasztalatok azt mutatják, hogy erre a nyilvánosságra szükség is van. A csoportban szinte mindenki a meg-nem-értettségről panaszkodik, tehát igen, beszéljünk róla, minél többször és minél hangosabban!).

Az újságíróval végül is úgy egyeztünk meg, hogy videó fog készülni a beszélgetésről, amit én névvel és arccal is vállaltam (csak így volt értelme).

Körülbelül másfél órát beszélgettünk - persze tudtam, hogy ebből majd összesen 6 perc kerül adásba, de még így is olyan hiányérzetem volt: annyi mindent nem mondtam el, és még annyi mindenről lehetett volna beszélni. Nem feltétlenül azt szerettem volna, ha a dolog rólam és Eszterről szól, inkább azt akartam elmondani, hogy még egy ilyen szörnyű tragédia után is van esély a boldogságra - ami persze nem olyan lesz, mint előtte volt, nem olyan rózsaszín és vattacukor-illatú, de talán éppen ezért sokkal értékesebb. Nem tudom, azt hiszem, ezt nem tudtam elmondani.

Az talán benne van, hogy a gyászoló ne féljen segítséget kérni, találjon sorstársakat, nyíljon meg, beszéljen az érzéseiről, de arra már nem jutott idő, hogy mit tehetne érte a család, a barátok, a környezet - és hogy mit csinálhatnának másképp az orvosok, a kórházi személyzet. Ezt egy kicsit sajnálom, de talán az, akit megérintett az interjú, és esetleg vannak a környezetében ilyen családok, talán elgondolkodik, vagy utána olvas, vagy akár csak kérdez... és akkor talán már segítettünk.

Az interjú megjelenése óta nagyon sok támogatást kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, többen mondták, hogy milyen büszkék rám - én pedig boldog vagyok, hogy ezt is megmutathattam. De ami a legfontosabb, és amit 3 éve magam sem hittem volna: azt hiszem, örülök, hogy így történt. Nem Eszter halálának, természetesen, hanem annak, hogy ő - még ha csak ilyen rövid ideig is- de volt nekem. És már nincs bennem harag, csak egy keserédes mosoly, amikor rá gondolok. 

A cikk és az interjú itt található.

Szerző: anna_over_the_moon  2015.02.01. 11:19 2 komment

Címkék: segítség gyász lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr977129237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

java46 2015.02.01. 14:05:46

Kedves Anna, Te igazán jó anya vagy: csak Sárira kell nézni és ez egyértelmüvé válik. Nem tudni, az élet miért állított Téged és családodat ilyen döbbenetes próba elé. Lehet, hogy ez évtizedek múlva érthetövé válik, lehet, hogy emberi értelmünkkel soha. Sáriban különleges, érett és nagyszerü szellem lakozik. A Ti feladatotok, hogy ezt a szellemiséget a legjobb erötökkel fejlesszétek és támogassátok-ami eddig példaszerüen történik. Kívánom, hogy erösödj és nyugalmat találj abban, amin nem lehet változtatni.

anna_over_the_moon 2015.02.19. 08:22:00

@java46: Nagyon köszönöm! Azt hiszem, a saját nyugalmamat (lelki békémet?) megtaláltam. Sári szerintem még nem: ő nagyon szeretne nem-egyke lenni, és ezt nem tudom, hogy meg tudom-e neki adni. Mindenesetre éljük a mindennapjainkat, és ha esetleg még egyszer bekopogtatna az életünkbe a csoda, akkor biztosan ajándékként fogadnánk. De hogy mit hoz a jövő - arra soha, senki esetében nincs garancia.