"Hát nem mosod le a bűnöd felét már azzal, hogy vállalod a szenvedést?" (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés)

Valószínűleg az interjúnak köszönhető "népszerűségben" megugrott a blog követőinek száma, és ezzel párhuzamosan több levél is landolt a postaládámban. Alkalmi levelezőpartnereim biztatnak, támogatnak, de volt egy levél, ami nagyon szíven ütött. Íróját nevezzük Évának, mint az első asszonyt, aki bűnbe esett, mert Éva is bűnösnek tartja magát, mint annyian sokan mások, akik elvesztették a gyereküket.

Éva nem járult hozzá, hogy a levelét bemásoljam, de azt engedélyezte, hogy történetét pár szóban összefoglalva az ő példáján keresztül írjak a mindent felemésztő bűntudatról, amely, mint egy szellem, állandóan jelen van, és a legváratlanabb pillanatokban suttogja a füledbe: "Tehettél volna valamit!"

Éva, mint olyan sok másik nő, szerelmes lett - csak sajnos a rossz férfiba, akit otthon feleség, és gyerek várt. Ebből a rövid, de szenvedélyes viszonyból Éva teherbe esett, de mivel a férfi nem akarta sem őt, sem a babát, Éva végül elvetette a gyereket. Azt írta, maga az abortusz nem viselte meg, inkább a szakítás miatt volt szomorú, a szerelmét gyászolta a magzata helyett. A terhességmegszakításról hallgatott, még a legjobb barátai, szülei sem tudtak a "szégyenéről". Aztán évek múltával Éva megismerkedett egy kedves fiúval, hozzá is ment feleségül, boldogan élhettek volna, míg meg nem haltak.

Aztán teherbe esett és a kisbabával és a terhességgel minden rendben volt, Éva jól érezte magát - egészen a 9. hónapig, amikor különböző furcsa rémálmok kezdték gyötörni: ekkor jutott eszébe újra az elhajtott kisbabája, mintha ő tért volna vissza. A végén már olyan súlyos lett a helyzet, hogy Éva rettegett elaludni, közben érezte, hogy valami nincs rendben. Az egyik átvirrasztott éjszaka után nagyon görcsölni kezdett a hasa, majd a kórházban kiderült, hogy kisbabája meghalt. Éva azóta azt gondolja, hogy az elvetetett magzata vitte magával a babáját, büntetésből, amiért annak idején túl gyáva volt, hogy megtartsa és felnevelje a szeretőjétől fogant gyereket.

Éva teljes elszigeteltségben emészti magát: azért írt nekem, hogy kicsit könnyítsen a lelkén, és talán feloldozást várt tőlem - bár ezt csakis saját maga adhatja meg önmagának. 

Tudom, mit érez Éva. Ugyanezen keresztülmentem én is, annak ellenére, hogy én egy gyereket sem vetettem el. De mindannyiunknak megvannak a maga bűnei, véltek és valósak, régiek és újak - és mindannyiunk életében vannak időszakok, amikor a nehézségeket büntetésként éljük meg.

Egy gyerek elvesztése azonban nem szimpla "nehézség", hanem megfogalmazhatatlan tragédia - így az ezzel kapcsolatos bűntudat sem csak valamilyen múló kellemetlenség lesz, hanem egy meg nem szűnő fojtogató szorítás a szív körül. Még a legártatlanabb tévedéseink is felerősödnek, az olyan banális dolgok is, mint a be-nem-vett terhességi vitamin, vagy a porszívózás, ami már nem esett jól, felerősödnek, és végzetes hibaként nyomják a gondolatainkat - hogy biztos emiatt történt, mert megelőzhettem volna. Ha pedig minden realitásérzékünkkel felülemelkedünk ezeken a nyilvánvaló apróságokon, akkor jönnek a súlyosabb vétkek: egyszer (kétszer, százszor) tiszteletlen voltam, hazudtam, csaltam, megkívántam, loptam, öltem. - jogosan büntet hát engem a sors, az Isten, az univerzum?

iluv115013.jpg

Forrás: www.inmagine.com

 

Nem. Nincs olyan bűn, amiért egy ilyen büntetés "jogos" lenne.

De a szív vitatkozik az ésszel. Mert a tanmesékben a lusta, szemtelen és önző lány végül szurkosan tér haza a szolgálatból, és a gonosz sárkánynak mindig levágják az összes fejét, és mert Éva, aki az isteni tiltás ellenére evett a gyümölcsből (hozott egy rossz? döntést), kiűzetett a paradicsomból. Mert egész kultúránk (talán a világ összes kultúrája?) arra nevelt, hogy aki rosszat tesz, az egyszer megbűnhődik.

Megbűnhődik, és a büntetése a bűntudat.

A bűntudat, ami éjjel nem hagy aludni, és nappal, a tükörbe tekintve vicsorogva röhög rád: "mert megérdemelted" - mondja.
A bűntudat, amely legapróbb hibádat is megbocsáthatatlanná nagyítja, és meggátol abban, hogy megbocsáss a sorsodnak, másoknak, és leginkább magadnak.
A bűntudat, ami azt suttogja a füledbe, hogy semmi nem történik ok nélkül, és annak is oka van, hogy Neked ezt a tragédiát kell átélned: mert ilyen nem történik csak úgy senkivel sem.
A bűntudat, amivel együtt jár a rettegés, hogy talán ez még mindig nem volt elég, talán újabb és újabb tragédiák várnak rád, hiszen még mindig van mit vesztened.
A bűntudat, ami arra késztet, hogy kínozd magad, hogy megváltozz, hogy ne engedd magad szeretni, hogy a saját veszteséged mártírjává válj.
A bűntudat, amiért -minden-mindegy alapon- újabb és újabb "bűnök" elkövetésére ösztönöz.
A bűntudat, amely a nap legváratlanabb pillanataiban sziszegve tekeredik köréd: "Megelőzhetted volna. Tudnod kellett volna."

A bűntudat - szigorúan pszichológiai oldalról nézve - a gyászban érzett harag szerves része, és ez az a harag, amit önmagunk ellen fordítunk.

Szerintem viszont nincs paritás a világban, nem azt kapod vissza, amit adsz, legyen akár pozitív, akár negatív energia. Akármit is tettünk korábban, a gyerekünk elvesztése nem az univerzum bosszúja. Az igazság az, hogy egy kisbaba megszületése már önmagában is milliónyi véletlen esemény sorozata, elég, ha csak arra gondolunk, hogy hány milliárdnyi spermiumból választódik ki az az egy, ami aztán egyesül a petesejttel, és hány milliónyi génkapcsolatban kell a DNS-eknek tökéletesen egyesülniük ahhoz, hogy az új élet egyáltalán elinduljon. És ha ezt megfordítom, a milliónyi véletlen között elég egyetlen véletlen, hogy ez az egész ne sikerüljön.

Éppen emiatt a véletlen miatt nem hiszek semmilyen sorsban, eleve elrendelésben vagy nagyobb kozmikus erőben, ami az életemet irányítja. Mert ha akármilyen vallást vagy filozófiát nézek, mindegyikben megjelenik a paritás: adok és kapok valamit, legyen az jó vagy rossz. De az élet nem matematikai egyenlet, nem fogod tudni kiszámolni az x-t, mert végtelen sok ismeretlened van, ezért végtelen sok eredmény lehetséges. Hiába gondolod, hogy ha az egyik változó a bűneid összessége, a másik pedig gyermeked elvesztése, még mindig marad meghatározhatatlanul sok számosságú faktor, amitől egészen másképp alakulhat a képlet. 

Nem lehet egyenlőségjelet tenni semmilyen pozitív vagy negatív előjelű múltbeli esemény közé. 

Nem a bűneid miatti jogos büntetésből halt meg a kisbabád, és semmit sem tehettél volna, hogy ezt megakadályozd. 

Ezt mondtam Évának is. És azt, hogy gyászolja meg az elvetetett kisbabát is, mert csak ezen az úton bocsáthat meg magának, és menekülhet meg a bűntudat nyomasztó súlya alól. Hogy ezt hogyan teszi, ezt már az ő feladata kitalálni. 

 

Szerző: anna_over_the_moon  2015.02.18. 08:00 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr736470533

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.