Vannak ilyen napok.

Amikor csak úgy a semmiből hirtelen lecsap ez a gyomorgörcs. Nem az az izgulós/stresszelős-fajta, inkább az a keserű szájízes, amikor a sav marja az ember torkát - és már csak ettől is eltorzul a tekintete, pedig nem is az érzés fizikai kivetülése a legrosszabb. Hanem amikor az epe az ember szívét marja.

Nem tudom, miért jön, nem tudom, mikor jön, és minek jön egyáltalán, ennyi idő után...

Egyszerűen csak belém hasít a felismerés: úristen, itt vagyok, ezt csinálom, pedig nekem meghalt a gyerekem! Dolgozom, pénzt keresek, pénzt költök, rohanok, utazok, nyaralok, táncolok, nevetek, szeretkezem - és közben a gyerekem halott.

És akármit csinálok, halott is marad - mindörökre.

A jobb napokon tudom, hogy ez hülyeség. Nyilván élnem kell, nem csak léteznem.

De a rosszabb napokon, mint amilyen ez a mai is... akkor egyszerűen semmit nem tudok teljes szívvel csinálni, talán csak az önsajnálatot. Ami úgy mardossa a belsőmet, mintha lyukat akarna égetni a szegycsontom környékén.

Ilyenkor legszívesebben egész nap csak aludnék, addig, amíg elmúlik ez az égető érzés. Persze, nem aludhatok egy életen keresztül, meg hát amúgy is, dolgoznom, pénzt keresnem, pénzt költenem, rohannom, utaznom, nyaralnom, táncolnom, nevetnem, szeretkeznem kell. Még akkor is, ha időnként nincs nehezebb dolog, mint levegőt venni (mert csak akkor fáj, ha lélegzem), és még akkor is, ha három év után már tényleg mindenki, a legszűkebb környezetem is azt gondolja, hogy most már tényleg "túl vagyok, túl kellene lennem rajta". 

Így ezeken a napokon egyedül vagyok, mint az ujjam.

Akármit csinálok, ezeken a napokon csak arra tudok gondolni, hogy a gyerekem meghalt, ezt nem lehet ép ésszel kibírni. A gyerekem halott, az is marad, sosem fog megszületni, sosem fog rám mosolyogni, sosem fog nekem csicseregni, anyák napi verset mondani, de még csak összeveszni sem fogunk soha, nem ronthatom el a nevelését, nem kiabálhatok vele, mert későn jött haza egy buliból, vagy mert szerintem elrontotta az életét, amikor nem úgy döntött, ahogy én akartam volna. Sosem fog döntést hozni, és ő már sosem lesz velem.

Hát ki lenne magányosabb most nálam, ezen a napon? Egyedül vagyok, a gyerekem nélkül, aki halott, és az is marad örökre.

Vannak ilyen napok. Amikor nem létezik semmi más, csak én, és a nem-létező gyerekem. 

Aztán, öt perccel később, veszek egy fájdalmasan nagy levegőt, és azt mondom neki magamnak: kicsit légy türelemmel! Most dolgoznom, pénzt keresnem, pénzt költenem, rohannom, utaznom, nyaralnom, táncolnom, nevetnem, szeretkeznem kell, aztán majd, amikor már mindezekből elég lesz, és amikor már tényleg belefáradtam a lélegzetvételbe, akkor ígérem, az örökkévalóságig együtt leszünk - és bepótolunk mindent, ami most kimaradt.

És a jobb napokon el is hiszem, hogy így lehet.

Várnai Zseni: A végtelenben egy napot

Csak pár évet, pár hónapot,
A végtelenben egy napot
Alszol egyedül gyermekem.

Csak egyet álmodsz és jövök,
A földön itt, misem örök,
S melletted leszek újra én.

És rád roskadok Mindenem,
Ott messze, túl a Mindenen,
Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen,
Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégezem, aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Könnyebbek tán az álmok is.

Aludj, aludj s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig Gyermekem.

Szerző: anna_over_the_moon  2015.04.08. 11:16 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr887349980

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.