Szinte minden sorstársam panaszkodott már rá, és én is számtalanszor emeltem fel a szavamat a perinatális veszteségek egyéni és társadalmi szinten való tabusítása ellen. Arról már született poszt, hogy mit tehet a közvetlen környezet, hogyan segítheti át a szülőket ezen a borzasztó tragédián, de arról még nem volt szó, hogy mit is várnánk el mi, érintettek törvényi, társadalmi szinten. 

A statisztikák szerint a halvaszületés mintegy 500 terhességet érint évente, a korai csecsemőhalálozás mintegy 1000 főre tehető. Emellett a vetélések száma meglehetősen magas, a statisztikák szerint minden 5. terhesség végződik így, emiatt az érintettek száma Magyarországon is tízezres nagyságrend lehet évente. Úgy gondolom, ez már jelentős szám ahhoz, hogy „megérje” állami szinten is foglalkozni a problémával.

  • Kórház
    A dolog természetéből fakadóan a szülők minden bizonnyal a kórházban, vagy valamilyen egészségügyi intézményben értesülnek a tragédiáról. Az első pillanatok sokkja, érzései leírhatatlanok, ezért kulcsfontosságú, hogy az egészségügyi személyzet hogyan kezeli a helyzetet. Mit várunk el tehát mi, érintettek az orvosoktól, ápolóktól, szülésznőktől?
    Természetesen elsősorban azt, hogy ne kezeljenek minket úgy, mintha csak egy „rutinműtétre” mennénk a kórházba. Gyermeket elveszíteni akkor sem könnyű, ha az a gyermek még csak 5 mm-es, és akkor sem, ha esetleg élettel összeegyeztethetetlen betegsége van. Persze, azzal tisztában vagyok, hogy ez elsősorban emberségességi kérdés, de úgy tudom, ezzel kapcsolatban életben van egy iránymutatás, amelyet azonban a kórházi személyzet nem minden esetben tart be.
    Láttam egyszer egy filmet (Return To Zero - egyébként a teljes film - angolul- elérhető a youtube-on), amelyben az édesanyát, miután megtudta, hogy a kisfia már nem él, a férjével együtt az orvos, és egy hospice tanácsadó készítette fel arra, ami közvetlenül ezután és a későbbiekben várni fog rájuk. A hospice tanácsadó első kérdése az volt, hogy mi a (még meg nem született) kisfiú neve. Arthur volt. "Milyen erős és gyönyörű név!" - felelte a tanácsadó. Ezután elmondták a szülőknek, hogy javasolják, hogy búcsúzzanak el Arthurtól (innentől nem nevezték úgy, hogy "baba"), és javasolták, hogy gondolkodjanak a temetésről is. Az egész jelenetben az orvos és a hospice tanácsadó olyan empatikus volt, hogy nekem személy szerint kedvem lett volna megölelni őket - hálából.

    Angolul tudóknak 3:56-tól az alábbi videóban.

A szülő nőt mindenképpen különítsék el a többi vajúdótól, és legyen valamilyen jelzés a szülőszobán, ami minden belépőt arra figyelmeztet, hogy az ajtó mögött most nem fog felsírni egy baba sem. 

A szülés után a babát lemosdatva, felöltöztetve mutassák meg a szülőknek, és hagyjanak nekik elég időt a búcsúra. Bátorítsák a szülőket, hogy vegyék kézbe a kicsit, és a kórházi személyzet ajánlja fel, hogy készít fotókat. Én ezt sajnálom legjobban: olyan váratlan volt az egész, hogy nem is tudom, volt-e nálunk telefon, vagy bármilyen eszköz, amivel lefotózhattuk volna Esztert. Amikor a kezemben fogtam, arra gondoltam, hogy most minden vonását memorizálnom kell, mert soha többet nem láthatom az arcocskáját - de be kell vallanom, hogy bármennyire erőlködöm, nem tudom pontosan felidézni, hogyan nézett ki. 

A világ boldogabbik felén léteznek olyan civil szervezetek, akik az emlékek megőrzésében segítenek a szülőknek, érdemes megnézni a galériáikat: a halott babák egyáltalán nem ijesztőek, hanem békésnek tűnnek. Ráadásul ha a szülő valamiért mégis úgy dönt az első sokk hatására, hogy nem akarja megnézni a babát, a fénykép lehetővé teszi, hogy később esetleg meggondolja magát.

A szülés (vagy vetélés művi befejezése) után az édesanyát semmiképpen ne a szülészetre, vagy a terhespatológiára helyezzék el, és lehetőleg ne olyan szobába, ahol pl. abortuszon átesettek vannak, hanem inkább a nőgyógyászati részlegre.

Bárki (orvos, ápolónő, védőnő) beszél az édesanyával, tudjon előre róla, hogy a beteg milyen rossz lelkiállapotban van. Túl a rutin egészségügyi ellátáson legyen lehetősége az édesanyának pszichológiai segítséget igénybe venni, keresse fel a kórházi szakszemélyzet, de legalább is tudjon a lehetőségről.

  • Kiadványok, emlékdoboz:
    Célszerű lenne a szülőket általános információkkal ellátni a testi, lelki következményekről, de olyan "praktikus" kérdésekről is, hogy mihez van joguk, hogyan kell intézni a temetést, meddig maradhat táppénzen, mire számíthat az édesanya tejapasztásnál, mikor jön majd meg a menstruációja, és milyen segítő szervezetekhez, csoportokhoz fordulhat, és úgy egyáltalán, mik a perinatális gyász jellemzői, milyen weboldalak, könyvek segíthetnek.
    Emellett nagyon jó lenne, ha a szülők nem "üres kézzel" távoznának a kórházból. A gyermeküket nem vihetik magukkal, de egy emlékdoboz (akár önköltséges módon is), amelybe belekerülhetne a gyermek fotója, kéz és talplenyomata, hajtincs, egy kis ruhácska, és egy kis takaró.

  • Jogi változtatások:
    Ma Magyarországon a halva született gyerekeket nem lehet hivatalosan elnevezni. Ennek elsősorban öröklési okai vannak, mivel akinek neve van, annak születési anyakönyvi kivonat kell, és ezáltal örökölhet is. Emiatt Eszterről egy -nem vicc- A5-ös méretű, kb. 50 évesnek kinéző papírfecnit kaptunk, amelyen ennyi szerepelt: "halott leány". Ebből is egyértelmű volt, hogy Eszter nekik csak egy statisztikai adat, nekem viszont névvel rendelkező, hús-vér, szeretett gyerek volt, akit nem lehet egy papírral "leírni". Ezért gondolom, hogy ha jogi lehetősége nincs is az anyakönyvi kivonatnak, legalább -a helyzet méltóságához jobban illő- emléklapot kapjanak a szülők.
    Bár a jogi keretek elvileg adottak, a kórházak mégis ezer adminisztratív korláttal gátolják, hogy a 24. hétnél fiatalabb magzatok testét a szülők megkapják. Emiatt szerintem olyan szigorítás szükséges, amely határidőt szab az intézményeknek a szövettani vizsgálatok elvégzésére, és kötelezi őket a babák átadására.

  • Emlékhelyek:
    Sok szülő, aki úgy döntött, hogy nem akarja (vagy nem tudja) eltemetni kisbabáját, időről-időre azonban mégis megemlékezne valahol gyermekéről. Ezért lenne szükség ilyen emlékhelyekre, angyalsétányokra, temetőkön belüli kis szoborcsoportokra, parkokra. Az ilyen emlékhelyek nemcsak a szülőknek segítenének, hanem a társadalom számára is láthatóvá tennék a perinatális gyász tényét, és segíthetnének, hogy a gyászolók kilépjenek a magányukból, kevésbé érezzék magukat kitaszítottnak, és ezáltal valamivel könnyebben is dolgozzák fel a veszteséget.
    Gyönyörű emlékhely létezik már pl. Pécsett, és örömmel tudok beszámolni róla, hogy komoly ígéreteket kaptunk Győrben, Székesfehérváron, és Dunaföldváron is. Remélem, hamarosan az ország minden nagyobb településén, vagy ahol a szülők igénylik, megvalósulnak ilyen beruházások.

Van-e bármi, amit Te még fontosnak éreznél társadalmi szinten, hogy segítsen a gyászodban?

Szerző: anna_over_the_moon  2015.04.30. 12:23 Szólj hozzá!

Címkék: segítség vetélés kórház támogatás halvaszülés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr137415140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.