sand-glass-3d-model-obj-3ds-fbx.jpg

Az idő -már amennyire sekélyes fizikai ismereteim alapján tudom- egy objektív dolog kellene, hogy legyen, amely egyértelműen meghatározott mértékegységekkel mérhető. 1 perc az 60 másodperc, 1 óra 60 perc, és így tovább. Az az 5 év, ami Eszter születése óta eltelt, közel 158 000 000 másodpercet tesz ki.

Gyötrelmes, nehéz másodpercek, később összeszorított fogú, "akkoris" másodpercek, aztán elmélyülős, néha csendben mosolygós, végül megbékülős másodpercek voltak ezek.

Az idő egzakt, objektív dolog. Pontosan tudjuk, hogy meddig tart egy másodperc, és a fényév, az egyetlen állandó az univerzumban, mindig ugyanannyi, annál gyorsabban soha semmi nem tud lenni. Van azonban az időnek egy szubjektív értelmezése is: a belső idő filozófiája alapján az ember az objektív időben az azonos mennyiségeket belső világában, lelkében nem azonosnak érzékeli, hanem hangulatától, tudatállapotától, helyzetétől függően hosszabbnak vagy rövidebbnek. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor 5 perc várakozás óráknak tűnik, míg ugyanez az 5 perc a szeretteinkkel semminek.

5 évvel ezelőtt kb. 5 percet töltöttem a kislányommal, hogy aztán végeláthatatlanul hosszú időre búcsút vegyek tőle. Eszter csodálatosan szép baba volt, tökéletes volt, még akkor is, ha tökéletessége csak abból fakadt, hogy nem volt időnk hibáinak kiderítésére. Minden, amit róla gondolok, csak az én lelkem szüleménye - szőkének, kék szeműnek képzelem, cserfesnek, loknisnak, huncutnak. Egyáltalán nem számít, hogy valóban ilyen lett volna - a feltételes módot nincs értelme kimondani múlt időben. Eszter ilyen, mert ilyenné formáltam az emlékét ebben az elmúlt 158 millió másodpercben.

Eszter az a kislány, aki soha nem öregszik meg. Életem további akárhány másodperceiben ő mindig tökéletesen györnyörű, szőke, kék szemű, cserfes, loknis, huncut kislány marad. Mindig az én kislányom.

És ha lenne egy időgépem, amivel visszamehetnék 5 évvel és 7 hónappal ezelőttre, mit mondanék az akkori énemnek? Csak rátenném a kezét a vállára, és azt súgnám a fülébe: "használd ki az időt! Ne hagyj ki egyetlen másodpercet sem. Nincs idő, amit az életéhez adhatnál, adj hát életet az idejéhez. És tudom, hogy így is fogsz tenni."

Fura mód, ha az elmúlt 5 évre gondolok, nem vagyok szomorú. A gyász emléke -bár valóban borzasztó nehéz volt- nem tölt el rossz érzéssel. Végigmentem az úton, és a kislányomból nem a halál maradt - hanem a szeretet. Mostantól az idők végezetéig.

Szerző: anna_over_the_moon  2017.01.05. 00:01 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr3412096101

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.