Kürthy Judit írását teszem közzé. A cikk eredetileg a klikkout.sk oldalán jelent meg 2017.01.27-én.

Judit bemutatkozása:

Köszönöm, hogy itt lehetek és megoszthatom veletek a mi történetünket, történeteinket.

Szeretném röviden megfogalmazni, mert tudom, minél bővebb lére eresztem, annál nehezebben látjátok meg a célom: a búcsú segítésének a szándékát és az élők életben tartásának segítését. Ugyanis ez a két dolog az elvesztett babák után a legnehezebb, a megfelelő búcsú, a tények elfogadása, majd befogadása, valamint az ittmaradt anyák élni akarásának ösztönzése.

Tehát a mi történetünk röviden. 2016 decemberében búcsúztattam egy 4 hetes kicsi lényt, 2017 októberében pedig egy 20 hetes apróság döntött úgy, hogy most inkább mégsem jönne. A gyászmunka részeként léptem be az „Angyalok szülei” facebook csoportba, szerettem volna követni a veszteséget szenvedett édesanyák gondolatait, félelmeit, kétségeit. Olvasni és tanulni. Megtanulni elfogadni, ami nagyon nehéz és úgy lépni tovább, hogy már ne csak a fájdalmat érezzem, hanem legyen erőm mindezen – akár önpusztító – bántó érzéseket is felülírni és valami nemesebbé átalakítani.

Egy olyan kiegyensúlyozott békét szeretnék magamban és magam körül is megteremteni, ami már nem hagy bennem kételyeket. Úgy érzem, már elindultunk valamerre. De egy hosszú út vár még ránk, nagyon hosszú…

baby-angel.jpg

Tartsam titokban? Ha az ilyen egyáltalán titokban marad. Hm. Nem hiszem. Már mind tudják, suttognak, sajnálnak. Részvéttel gondolnak rám. Csak a szemembe nem néznek. Hahó! Nézzetek rám! Itt vagyok, én túléltem, én még itt vagyok.

BESZÉLJETEK HOZZÁM, NE LEGYESKEDJETEK, NE KERÜLGESSETEK, SZÓLJATOK, ITT VAGYOK, ÉN ÉLEK. NEM ÚGY, MINT A KISBABÁM.

Ő már nem él. Négyszer hét nap jutott neki a hasamban. Bent a jó melegben, lélekölelésben. Majd úgy döntött, mégsem marad. Most újra magam vagyok, bent ragadva egy meddő álomban, ahol kusza, ragacsos indák fognak közre, és nem eresztenek. Tagjaim gúzsba kötve, legémberedve feszülnek. Elnyel a bánat. Húz, csak húz magával lefelé, a mély semmibe. Vele haltam én is.

Az elillant közös életünk pillanatképe azóta is minden nap ott kísért bennem. Anya sír, a Mama meghal. Egy baba megszületik, egy magzat meghal. Most ő következett. Egy koporsó, két halál. Tudod, többen vagyunk, mint hinnéd. Mi, velük halt anyák, mi itt maradtunk. Merre tovább, ki segít majd, ki mondja meg nekünk? Talán Anya, Apa? Nem tudni, ki kicsoda.

JÓL LÁTOD, VALAMI NEM STIMMEL. LÉTEZHET-E EKKORA FÁJDALOM? ELVISELHETŐ-E EKKORA SZENVEDÉS, ILYEN SZÍVSZORÍTÓ SORSCSAPÁS? JÓL ÉRZED, EZ ELVISELHETETLEN.

Miért nem vettem észre? – kérded magadtól. Nem láthattad, mert azóta színlelünk. Jól érezted, hogy igazából nem vagyunk rendben. Mosolyogni láttál bennünket, beszélgetni és nevetni, és azt hiszed, hogy ez csak egy szokásos hétköznap reggel. Számunkra nem.

Nekünk ez egy újabb kör kezdete, hajnalból az estébe, sötétségből a sötétségbe, körbe körbe. Valójában nem érezzük az arcunkon azt a mímelt mosolyt, mert már a könnyeket sem érezzük. Nem érezzük az örömöt, a bánatot sem, a napot, az esőt sem, mert a  fájdalomtól érezni sem tudunk.

Mit tehetnénk? Mit mondhatunk Nektek? Nem tudunk mást, színleljük az életet. S hogy mindezt meddig tesszük? …még én sem tudom.

Szerző: Szivembendobog_vendég  2017.10.17. 08:50 Szólj hozzá!

Címkék: vetélés elmélkedés vendég

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr412999192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.