Ismét Kürthy Judit egyik írását tesszük közzé, amely eredetiben 2017.10.19-n a klikkout.sk oldalon jelent meg. Judit ebben az írásban búcsúzik el kislányától, Boritól.

Judit előző írása itt olvasható.

Leültem Hozzád, hogy elbúcsúzzam. Tőled, Bori.

- Igen. - mondom magamban szelíden mosolyogva - Neved is lett. Így könnyebb a szívünknek és közelebb vagy hozzánk Te is.

Kisvártatva ideszalad a testvéred, szinte egy percem sincs tőle, ha itthon van. Te is nagyon szeretted volna. Az ő neve Barnabás és minden nap emlegetett, várta, hogy megérkezz és hogy kisbaba helyett végre csak Bori légy.

Most már ő sem mond mást, csupán óvatosan közelít felém, a hasamat finoman végigsimítja és így szól:

- Anya vágása.

Azt is mondta egyszer, hogy a kisbaba meghalt. El kellett mesélnünk neki, amikor mindez megtörtént, ne haragudj. El kellett magyaráznunk, hogy később se keressen, hogy ne várjon Téged többé.

Bori, nagyon szeretlek.

Tollat ragadtam, hogy kiírjam magamból, amit érzek és letehessem végre e 20 hét örömteli várakozását, ami most tonnás súlyként nehezedik a vállamra. Alig kapok tőle levegőt, alig bírom el. Nem, nem tudom cipelni tovább. Leteszem, Bori. Leteszem a várakozás szomorú, be nem teljesedett terhét. De ne félj! Hoztam egy nehéz döntést: máshogy viszlek magamban tovább.

Jöttöd egy apró kis tollpiheként, óvatosan csiklandozva jelezte érkezésed, aztán hamar süvített is a fuvallat - az a bizonyos -, s már tovább is repített. Meleg jelenléted érzete máig él bennem. Mint amikor egy beteg szervnek vagy testrésznek mennie kell, de a páciens még a műtét után is elevenen érzi a meglétét.

Te mit gondolsz? Mennél, vagy maradnál velem inkább? Nem félsz végigkísérni a gyászomban?

Hisz olyan kicsi és törékeny vagy még, tudom, hogy nem kérhetlek erre. Biztosan én nem akarlak még elengedni és az elszakadás helyett inkább egy belső, meghitt sírhelyet ástam Neked. Itt bent, mélyen a szívemben.

Virágokat is ültettem, hogy az illatuk az örök életre csábítson, s én pedig az arcomat a szembeszélnek feszítve emlékezhessek Rád a mindig friss, édeskés illatfelhőben.

Most mást sem csinálok, csak ott ülök melletted és gondosan nevelgetem őket, hogy egyszer majd magukra hagyva önállóan is létezhessenek. Egyedül Érted. Hogy majd később, amikor már egyre ritkábban jövök el Hozzád, Bori, ők ölelhessenek át, ők ringathassanak el a karjaikban. S amikor pedig eljött az idő, eggyé válhass velük a fizikai átalakulásukban. Így szeretném.

- Mert én nem lehetek itt örökké. El kell búcsúznunk, Bori. - mondom halkan és bizonytalanul szemben az üres falnak.

Bocsáss meg nekem még utoljára, engedd a szívem könnyen tovaszállni, épp úgy, ahogy Téged szólított az a hirtelen szellő. Engedd meg nekem is, hogy továbbléphessek. Jöttöddel pedig ne maradjon más, csak a könnyű meleg érzet, amit a tollpihe hagy a meztelen bőrön, amikor finoman alászáll a kiszakított párnából. A nagy puha felhőből, ahonnan mindannyian jöttötetek.

Szerző: Szivembendobog_vendég  2017.10.24. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: levél vendég lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr2013038514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.