Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. (Prédikátorok könyve 3.)

Ritkán idézek a Bibliából, nem is igazán ismerem az írást, vallásos sem vagyok, de ez a rész speciel nagyon találó az életre, mindazzal együtt, hogy az én ízlésemnek kicsit fatalista ez a fajta szemlélet. 

Ugyanakkor a gyász, és a veszteségeink feldolgozása pontosan az az életszakasz, amikor maga a gyászolás folyamata minden tevékenységet, döntést, tettet felülír, kitölt és felhasznál - megszabja az élet minden egyes aspektusát. Nem lehet siettetni, nem lehet elfelejteni, nem lehet átugrani.

"A gyász formálta minden mondatomat, vezette minden tettemet, még úgy is, hogy módszeresen próbáltam minél messzebb menekülni tőle. Biciklit vettem 2 héttel a szülés után (és a temetőbe jártam vele); amint lehetett, rohantam vissza dolgozni (és egész nap blogoltam Eszterről); Párizsig szöktem egy kis megnyugvásért (és végig arra gondoltam, hogy ha Eszter élne, nem lehetnék itt). Minden hatástalan volt. A gyászom voltam, egy fekete lyuk, ami mindent elnyelt, ami nem a gyászhoz volt köthető, és átrágva köpte vissza, hogy emészthető legyen a gyász formálta új személyiségemnek." - írtam erről az időszakról korábban, azt is hozzátéve, hogy rendkívül fontos volt végigélni a gyásznak ezen szakaszát, egy idő után talán valamennyire tudatosan is, hiszen amikor már lecsupaszítottam a lelkemet és nem maradt semmi más, csak az őszinteség, akkor tudtam újra építeni - a gyászommal együtt - az életmet.

Hosszú idő volt, a nyomaték kedvéért úgy is mondhatnám, hogy keservesen hosszú idő - de tudom, hogy ha akkor ezt a zuhanást nem engedem meg magamnak, ma bizonyára nem itt tartanék.

Mindennek megszabott ideje van - de hogy ki szabja meg, abban nem vagyok biztos. Sokszor látom sorstársaim kétségbeesett kérdését, hogy meddig tart még, mikor lesz jobb, mikor jöhet a következő baba? Tökéletesen megértem, az elején úgy voltam én is, hogy mondják meg, meddig tart - akkor kibírok akármit is, de ígérje meg valaki, hogy mikor lesz vége. Nem lett vége, vagy nem úgy lett vége, ahogy gondoltam. Nekem nem született "vigaszbabám" (ami kifejezést egyébként nem szeretem, egy gyerek nem vigasztalásból kell, hogy szülessen, hanem önmagáért), nem felejtettem el a kislányomat, és nem "léptem túl" az elvesztésén. De tovább éltem, a gyásszal együtt, a gyerekem nélkül, vagyis inkább másképpen vele. Megtanultam így élni, szeretni, örülni, boldognak lenni. Igen, boldognak is.

Mindennek megszabott ideje van - de egyes dolgok egy életre szólnak. Az anyai szeretet, legyen bármilyen is az a gyerek, akár ne is legyen az a gyerek - örökké tart. A gyászom is. Nem úgy, mint az elején, nem olyan csontig hatoló, mindent elöntő, mindent átíró, de kétségtelenül bennem van. Elviselem. Megszoktam. Sőt. Szeretem. Ez is én vagyok, így tudok Eszter édesanyja lenni, időtlen időkig.

 

Szerző: anna_over_the_moon  2017.11.02. 13:41 Szólj hozzá!

Címkék: gyász elmélkedés emlékezés lelki dolgok

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr513146158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.