A minap valakinek azt mondtam, hogy megint eléggé magam alatt vagyok. Visszakérdezett, hogy történt-e valami. Nem, igazából semmi különös nem történt, "csak úgy" érzem magam megint lehangoltnak. Végre itt a tavasz, nyílnak a virágok, Sári megtanult biciklizni, és én mégis búslakodom. Miért? Nem tudom. Persze, ha nagyon kutatnék, biztosan találnék ürügyet a melankóliára.

Talán, mert a napokban megszületett a sorstársam vigaszbabája, aki tüneményesen szép, és rettenetesen örülök, de ő mégsem az én vigaszbabám, nem az én Eszterem. Kézenfekvő magyarázat, nem? Vagy a kolléganőm terhességét említettem már? Túl van a félidőn, fia lesz, és már a babakocsit is megvették. Tapintatosan kerül persze, de nyilván eljutnak hozzám a hírek, az egyre gömbölyödő hasát meg nem tudom nem észrevenni. Aztán ott az a munkahelyi projekt, amivel azt gondoltam, lefoglalom magam a gyereknemzés helyett, de az sem pörög úgy, ahogy terveztem, így sajnos van időm gondolkodni. Az építkezés, amit már rég el kellett volna kezdenünk, adminisztrációs okokból egyenlőre áll, pedig azt hittem, mostanra már a konyhabútor frontját tervezhetem. Szóval nem nagyon hasít az életem mostanában, de máskor is volt már ilyen - ez még nem lenne ok, hogy lépten-nyomon sírás szorongassa a torkomat.

Aztán valamelyik nap hőemelkedésem volt, ezért egész nap a félhomályos szobában feküdtem, az államig húzott takaró alatt, és aludni próbáltam. Persze, annyira nem voltam beteg, hogy a jótékony lázálmok beborítsák a tudatomat, így csak a közelmúlt eseményei pörögtek a szemem előtt. Már nem emlékszem, hogyan és miképp, de azzal a gondolattal kezdtem el játszani, hogy ha Eszter élne, akkor a hétvégi kiránduláson minden bizonnyal háti hordozóban, mei tai-ban vagy Manducaban vittem volna. Elképzeltem Sárit és Esztert, ahogy játszanak, a kicsi Sári minden lépését lesné, próbálná utánozni. Eszter szőke volt a gondolataimban, húsos combú vigyorgós kisbaba. A tóparton egy pokrócra tettem volna le, ahonnan minden adandó alkalommal meglépett volna, de mivel második gyerek, én már nem sipítoztam volna, hogy milyen bogarat töm a szájába.

Ahogy elképzeltem, olyan realista, olyan hihető volt az egész. Aztán az jutott eszembe, hogy valószínűleg mások is tudják, hogy ez lenne az én igazi valóságom, és milyen szánalmas lehettem a túrán, mert hiányzott mellőlem a pokróc, rólam a háti hordozó, és a hordozóból Eszter. És ahogy figyeltem magam így, gyerektelenül, hirtelen annyira sajnálni kezdtem azt a nőt, aki én vagyok, hogy kitört belőlem a sírás.

Forrás: www.inmagine.com

Szóval azóta vagyok újra magam alatt. Látod? Nem kell hozzá semmi extra, nem vetéltem el újra, nem derült ki, hogy több gyerekem nem lehet, még csak senki említést sem tett a gyerekvállalásról. Elég egy gondolat csupán, hogy visszarántson a hegymenetből. Mondtam már, olyan ez, mint egy hullámvasút? Vagy inkább: a gyász olyan, mint egy krónikus betegség, ami időről időre fellángol. Csak sejteni lehet a kiújulás okát, de biztosan mondani, pláne kivédeni lehetetlen.

Szóval ha minden áron meg szeretném magyarázni ezt a hangulatingadozást, akkor a fenti gondolatmenetet "okolnám" a lehangoltságomért. De az az igazság, hogy magyarázkodásra már 16 hónapja nem vagyok rászorulva. Eszter halála óta igen is megengedhetem magamnak, -mondhatnám úgyis: a gyászom feljogosít arra, hogy minden különösebb történés nélkül érezzem magam rosszul, bőgjem el magam a buszon, a boltban, az irodában a gép előtt ülve, a vígjátékon a moziban. Csak mert jól esik sírni. Nem érdekel, ki mit gondol, én megtehetem, hogy ne viselkedjek normálisan.

Mi az a történés, helyzet vagy helyszín -ha van valami konkrét- , ami Téged leginkább visszaránt a gyászodban?