Rendhagyó poszt lesz ez. Sok személyes élménnyel, leginkább a nagylányomról, a végén egy nagyon saját következtetéssel, csak saját magamra vonatkozóan.
Sári majdnem 4 éves volt, amikor Eszter meghalt. Kiscsoportos, csöpp picilány, akinek ilyen fiatalon már meg kellett tudnia, hogy milyen az, amikor elveszítünk valakit. Valakit, akit várt, aki a legközelebbi rokona lett volna, játszótársa, szövetségese, legjobb barátja, akinek ő lett volna a védelmezője, a nagytestvére.
Sárinak elmondani életem talán legnehezebb pillanata volt...
Már a szülőszobán nem tudtam, mit is fogunk mondani Sárinak. Nagyon várta Esztert, persze, én mindvégig azt hittem, hogy az érdeklődése csak addig fog tartani, amíg ki nem derül, hogy mennyire semmit nem tud kezdeni egy kisbabával. Sári egyébként váltig állította, hogy ő nagyon okos nagytestvér lesz, és a szülés előtti napon is, amikor jöttünk haza az oviból, mondta, hogy majd ő fogja elkísérni Esztert a bölcsibe, és reméli, hogy Eszter is a Kacsa csoportba fog majd járni az oviban, mert az a legjobb ovi.
Hát így szerette volna, ha kistestvére születik.
Amíg kórházban voltam, kértem a férjemet, hogy mondja meg Sárinak, tudja, hogy miért nem vagyok otthon. Az ő elmondása szerint annyi történt, hogy ő mondta, hogy Eszter megszületett, de sajnos nem jöhet haza, nem fogjuk látni, mert elment az angyalkákhoz. Sárit nem különösebben izgatta a dolog, így mindenki elkönyvelte, hogy jó, persze, jobb is így, neki ez egyáltalán nem kézzelfogható még, nem érti, stb.
Sosem fogom elfelejteni a reakcióját, amikor végül is hazajöttem, és szembesült a tényekkel.
Vasárnap volt. Ebéd utáni alváshoz készülődtünk, Sári ekkor látott először igazán. Mosolygott, nézte a hasamat, és megkérdezte, hogy mikor születik meg az Eszter. Mondtam, amit az apja is, hogy Eszter már megszületett, de sajnos elment az angyalkákhoz. Sári azt hitte, viccelek. "Neeeeem!" - mondta nevetve, én pedig sírva ráztam a fejem, hogy de, tényleg. Sári először még mindig nevetve tiltakozott, majd a nevetése egyre inkább kiabálásba, végül zokogásba váltott, ölelt engem, és közben dobálta magát, talán meg is ütött, végül az apjához bújt, és úgy zokogott. Közben próbáltam csitítgatni, és elmondani, ami történt. Nem kerteltem, az igazat mondtam, persze, úgy, hogy ő is megértse (amit mi sem értettünk).
Elég sokáig sírt, és egyáltalán nem akart rám nézni. Azt hiszem, haragudott. Végül mondtam, hogy aki meghal, azt el kell temetni, úgyhogy el fogjuk Esztert is temetni, akkor egy kicsit megnyugodott. "Most már megnyugodtam." - mondta.
Igyekeztem Sárinak (és magamnak is) megkönnyíteni az ezt követő időszakot, és az összes AnnaPetiGergő könyvet elpakoltam, meg azokat is, amik a kistestvér érkezésével foglalkoztak. De valahogy mindig előkerültek, és valaki visszatette a polcra őket, és Sári sokszor, nagyon sokszor kérte, hogy azokból meséljünk. Szerencsére mára már kinőtt ezekből a könyvekből, de az elmúlt három évben rengetegszer emlegette Esztert, vagy hogy mikor lesz végre (élő) kistestvére, és mennyire szomorú, hogy neki nincsen.
Tudom, hogy a szakirodalmak szerint a gyerekek 6-7 éves korban kezdenek csak érdeklődni, és egyáltalán megérteni a halált, de én biztos vagyok benne, hogy Sári már nagyon korán felfogta, hogy mit is jelent, hogy Eszter meghalt. A gyerekek valamilyen elemi bölcsességével megmagyarázta magának, feldolgozta magában a történteket. A státuszokat leginkább talán a lezajlott (és általam lejegyzetelt) beszélgetésekkel lehetne a legjobban szemléltetni.
Utolsó kommentek