"Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy." (Márai Sándor)

Mielőtt Eszter meghalt, már tudtam, milyen a nem-az-élet-rendje szerinti veszteség. Mert az élet rendje az, hogy az öregek halnak meg a fiatalok előtt. Fájdalmas elveszíteni az idős nagyszülőket és szülőket, de valahol igazságos is. Nekem viszont élnek a szüleim, a nagymamám. A többi nagyszülőm már meghalt, akik közül az egyik nagyapám volt az egyetlen, aki viszonylag fiatalon, az ötvenes éveiben halt meg, akárcsak az anyósom, aki szintén ötvenpár évesen lett tüdőrákos. Még másfél évig élt. Viszont mindketten láthatták felnőni a gyerekeiket, megszületni néhány unokájukat, és amíg éltek, sok időt tölthettek a családjukkal. Biztos jó lett volna, ha még pár évet élhetnek, de végeredményben kerek, szép élet fért nekik abba az öt évtizedbe. A haláluk -akárcsak a többi idősebb rokonomé- értelmezhető és elfogadható volt.

Huszonhat éves koromig abban a hitben éltem, hogy rend van a világban. Az élet rendje -kevés, tőlem természetesen teljesen távol álló kivételtől eltekintve megvalósul. Természetesen majd én is el fogom temetni a nagymamámat, az anyámat, apámat, de nem most, hanem majd csak nagyon sokára. És akkor majd annak rendje és módja szerint meg fogom őket siratni, és hiányozni fognak, persze, de végül is az élet megy majd tovább, mert lesz majd nekem saját családom, akik meg majd engem fognak eltemetni. Ennek így kell lennie, mert ez nem lehet másképp.

Ezt az elképzelés egészen addig tartotta magát bennem, amíg egy szombat délután meg nem szólalt a telefon. A férjem vette fel, és a nagymamám volt a vonal végén. Elsápadva tette le a kagylót, és valami olyat hebegett, hogy a Bátyámat baleset érte. Nem mondta ki a megváltoztathatatlant, de emlékszem, tudtam, hogy meghalt.

2006. május 20-a volt az első pillanat az életemben, amikor megkérdőjeleztem az Élet nagybetűs RENDjét.

Az elkövetkezendő hetek, hónapok, évek lassan és nehezen teltek. Belül dühöngtem, mert a Bátyám még csak 27 éves volt, előtte állt az egész élet. Nem volt még felesége, és gyereke, nem teljesültek a vágyai, nem volt "kerek" a története, mint a nagyapámé, vagy anyósomé. Miért hal meg valaki, aki épp csak belekezd a "nagy műbe"?

Nagyon nehéz volt elfogadni a testvérem elvesztését, mert mintha vele együtt az egész gyerekkorom, a múltam halt volna meg, de a legnehezebb a halála értelmetlenségének elfogadása volt. Szidtam a sorsot, Istent (ha van), mert a Bátyám halála egyáltalán nem lehetett része a "rend"-nek, és ilyen értelemben nem lehetett igazságos!  Később (érdekes módon nagyjából Sári születése táján) dühös  voltam őrá is, mert ő már 27 éves volt, és ennyi idősen pontosan tudnia kellett volna, hogy mi az, amit még biztonságosan megtehet, és mikor kockáztatja az egészségét, az életét. Hozott egy rossz döntést, amiben lehet, hogy nem 100%-ig ő volt a hibás, de akkor is, minden eszköze és lehetősége meg lett volna rá, hogy végül is ne úgy tegyen, ahogy. És végül ez hozta meg az "áttörést" a gyászomban: igen is haragudhatok rá is! Még mindig nem tartom "igazságosnak", hogy meghalt, de meg tudom magyarázni, hogy miért történt ez az egész.

Forrás: www.inmagine.com

Aztán Sári megszületett, és megint megváltozott minden. Rend lett az életemben újra, noha az az élet már nem úgy volt "rendes", ahogy két évvel korábban. A lányom természetesen nem pótolja a Bátyám által hagyott űrt, de általa olyan új érzések költöztek az életünkbe, amit tényleg csak az ismer, akinek gyereke van. Sári rendszert hozott a káoszba, mert a 2 és fél kilós kis testével, de a kozmoszt betöltő lényével segített elhinnem, hogy teljesen mindegy, min mentünk keresztül, miatta és vele újra értelmet nyert a létezés.

Három évig jó is volt így. Hiányzott a Bátyám, mindig is hiányozni fog, de itt volt Sári, aki nőtt, helyet követelt magának az életünkben, sőt, sokáig minden ő volt. Aztán megfogant a vágy egy testvér iránt, és szinte azonnal jött is Eszter. Nehéz volt elképzelni az életet két gyerekkel, annyira megszoktuk már hármasban, de gondolom, ezzel mindenki így van.

És amikor egy csütörtök délután a szülőszobán közölték velem, hogy nincs szívhang, és ez a baba meghalt, akkor a sikoltozás és sírás között szinte ismerősként köszöntöttem a fájdalmat, a gyászt. Mint amikor egy rég nem látott rokon becsönget, és közli, hogy akkor mostantól velem fog lakni. A hálószobámban.

És ebben a szobában ismét mindent eluralt a káosz. Megint nem volt Rend, nem volt értelme semminek, annak ellenére, hogy Sári ott volt, és ugyanannyi, ha nem több figyelmet érdemelt volna ezekben a nehéz időkben, mint korábban. De Eszter, illetve Eszter elvesztése ismerős fájdalmat és ismerős rendetlenséget hozott, és én megint elvesztettem az élet rendjébe vetett hitemet. Mert Eszter -ha lehet ezt mondani- még a Bátyámnál is ártatlanabb volt, hiszen mit hibázhatott egy magzat életének 34 hetében, amikor csak az anyja testében, az anyja teste által él? Milyen terv része ő, aki azelőtt megy el, hogy megszületik? Milyen sors, milyen Isten tervezheti ezt így meg? Ennek az ég világon semmi értelme nincs, egyszerűen semmilyen rendszerbe nem tuszkolható be számomra, ezért képtelen vagyok igazságot érezni a halála fölött.

Korábban azt hittem, a közhelyekben van az igazság. "Az élet rendje", "az élet igazságtalansága", "Isten akarata" és minden hasonló, fatalista frázis tulajdonképpen csak segít az embernek elviselnie, hogy ne kelljen a fenti kérdéssel szembesülnie. Mert ha elismerem, hogy nincs rendszer, vagy - horribile dictu- a rendszer az, hogy "rendszertelenül", a káosz valamilyen valószínűtlen statisztikai valószínűsége szerint összevissza, felkészületlenül és ad hoc módon érnek minket kisebb-nagyobb sorscsapások, akkor azzal saját jelentéktelenségemet definiálom. Akkor elfogadom azt, hogy bármit teszek, akármilyen ember is vagyok, az egy fabatkát sem ér. Amikor a kozmosz erői kiválasztják következő áldozatukat, mit sem számít majd, hogy jótettek, vagy rossz tettek sorakoznak a listámon. Elég, ha rosszkor vagyok rossz helyen. És mint a fenti Márai-idézetben, tulajdonképpen kész szerencse, hogy idáig eljutottam.

Az élet "rendszertelenségében" testvérek, gyerekek, magzatok halnak meg. Igazságtalanul, értelmetlenül, ártatlanul. Ez az élet, és az élet néha szívás. De az élet néha jó is. Jó volt a Bátyám testvérének, és Eszter anyukájának lenni, még akkor is, ha nem olyan lett a vége, ahogy szerettem volna. És a legjobb dolog az életben Sárival lenni. Mert ha Sári rám nevet, akkor tulajdonképpen akármit elviselek. És akkor mindegy, hogy milyen rendszer, vagy milyen véletlen dobta ki így nekünk a lapokat, csak nevetünk, és kész. És akkor jó nekünk.