A korábbi beszélgetéseket itt olvashatod.

- Anya, mi történt az után, hogy meghaltam? – kérdezi Eszter, miközben pöttyös szoknyában illeg-billeg az ablakpárkányon.
- Aki meghal, azt eltemetik. Általában – teszem hozzá, a pontosság kedvéért. – Mi is eltemettünk Téged, fehér kis koporsóba. Ezt éreztem helyesnek.
- És kijársz a sírhoz? – kérdezi, majd szórakozottan ráugrik egy fénycsóvára, ami a redőnyön szűrődik be.
- Természetesen, minden nap. Virágot viszek, vagy valami kis tárgyat. Pedig – nevetek – sosem gondoltam, hogy temetőbe-járós ember válik belőlem.
- Később Te sem fogsz állandóan a síromhoz menni – mondja mellékesen, most az egyik fénynyalábon megpihenve.
- Ne mondj ilyet! A parcella, ahova temettünk, a gyerekeké. És a legtöbb sír teljesen el van hanyagolva. Szerintem ez szörnyű! Az ember az apja-anyja sírját jobban gondozza, mint a gyerekéét?! Én ezt Veled sosem teszem meg!
- Anya! – mondja most komolyan, a szemembe nézve. – Hidd el nekem, nekem nem kell egy takaros sír! Semmi baj, ha később már nem akarsz állandóan kijárkálni. Nem Velem nem fogsz törődni akkor, csak azzal a földkupaccal, amivel betemettétek a testemet.
- Remélem, nem így lesz! – mondom mérgesen.
- Remélem, így lesz! – feleli szelíden, majd újra a holdsugarakon ugrabugrál.

*

Megint a fejemnél ül, és a hajamat simogatja, majd hosszú csend után a mellettem alvó Sári felé fordulva, a világ legtermészetesebb hangján kérdezi:
- Ő mit szólt hozzá?
- Sári? Ahhoz, hogy meghaltál? – kérdezek vissza, és próbálom ezt a természetességet magamra erőltetni. Végül is, előbb-utóbb természetesen kell majd tudnom kimondani: az én lányom meghalt. Ha ez menni fog, az élet is megy majd.
- Persze, hogy ahhoz. Nagyon várt rám, nem?
- Igen, nagyon várt. Mondjuk, én mindvégig azt hittem, hogy az érdeklődése csak addig fog tartani, amíg ki nem derül, hogy mennyire semmit nem tud kezdeni egy kisbabával. De Sári egyébként váltig állította, hogy ő nagyon okos nagytestvér lesz, és még a halálod napján is, amikor jöttünk haza az oviból, mondta, hogy majd ő fog elkísérni a bölcsibe, és reméli, hogy Te is az ő csoportjába fogsz majd járni. Aztán amíg kórházban voltam, kértem Apát, hogy mondja el neki, miért nem vagyok otthon. Állítólag azt mondta, hogy megszülettél, de sajnos nem jöhetsz haza, nem fogunk látni, mert elmentél az angyalkákhoz.
Eszter halkan felnevetett.
- Angyalkák? Ez jó. – tette hozzá kissé cinikusan.
- Szóval Apa ezt mondta, - folytattam, de állítólag Sárit nem különösebben izgatta a dolog, és akkor mindenki azt hitte, hogy nem érti, és elkönyveltük, hogy jobb is ez így, neki ez még nem kézzelfogható, ő a négy kis évével nem tudja, mi a halál. De amikor hazajöttem, és Sári szembesült a tényekkel… na, azt életem egyik legrosszabb élményeként tartom számon.
- Miért, mi volt? – kérdezte Eszter alig leplezett izgalommal a hangjában.
- Vasárnap ebéd utáni alváshoz készülődtünk, Sári ekkor látott először igazán. Mosolygott, nézte a hasamat, és megkérdezte, hogy mikor születsz meg. Mondtam, amit Apa is, hogy már megszülettél, de sajnos elmentél az angyalkákhoz.
- Már megint az angyalkák! – kuncogott Eszter.
- Hát igen, azt hittem, hogy így érthetőbb. Szóval Sári azt hitte, viccelek. "Neeeeem!" - mondta nevetve, én pedig sírva ráztam a fejem, hogy de, tényleg. Sári először még mindig nevetve tiltakozott, majd a nevetése egyre inkább kiabálásba, végül zokogásba váltott, ölelt engem, és közben dobálta magát, talán meg is ütött, végül az apjához bújt, és úgy zokogott. Közben próbáltam csitítgatni, és elmondani, ami történt. Nem kerteltem, az igazat mondtam, persze, úgy, hogy ő is megértse (amit mi sem értünk).
- Szegény. – tette hozzá halkan Eszter.
- Elég sokáig sírt, és egyáltalán nem akart rám nézni. Azt hiszem, haragudott. Végül mondtam, hogy aki meghal, azt el kell temetni, úgyhogy el fogunk Téged is temetni, akkor egy kicsit megnyugodott. "Most már megnyugodtam." – mondta, és végül is elaludt. De azt hiszem, haragszik rám. A múltkor is én mentem érte az oviba – meglepetésképpen, mert úgy volt, hogy a Mama hozza el, és annyira elkezdett sírni, amikor meglátott, hogy végül én is bőgtem.
- Ne hibáztasd őt! – vette Eszter rögtön védelmébe a nővérét. – Egyrészt biztos vagyok benne, hogy Sári pontosan tudja, mi a halál.
- Igen, ezt én is így gondolom. Egyáltalán nem úgy reagált, mintha a játékát vették volna el.
- Igen. Viszont nem gondolod, hogy Sárit a halál, ami eddig őt semmilyen szinten nem érintette, hiszen még nem veszített el senkit, most arcon csapta az élet törékenységével. Egy kisbaba az ő olvasatában nem halhat meg. Vagy ha igen, akkor ő is meghalhat? Most ez van benne, nemcsak az, hogy engem elveszített. Ráadásul Te most csak magaddal vagy elfoglalva – hiába palástolod.
- Nem magammal, hanem Veled. – javítom ki. Eszter sietve válaszol:
- Csak én létezem.
- Mert nem létezel. – teszem hozzá.
- És úgy gondolod, hogy ez Sárival szemben fair?
A levegőben hagyom a kérdést. Nézem Sárit, és arra gondolok, hogy Eszternek igaza lehet. Szegény kislány, meghalt a testvére, az anyja meg élőhalott – mégis min mehet keresztül? Nézem őt, ahogy mozog a kis szeme a szemhéja alatt. Valamit álmodik. Talán Eszterről.  

child.jpgForrás: www.inmagine.com

*

- Szia, Anya! – mondja, és puszit dob felém.
- Szia! Régen jöttél. – felelem kissé szemrehányóan.
- Igen, és mostantól majd mindig ritkábban jövök majd.
- Miért? – kérdezem, ijedtemben felkönyökölve
- Mert most már nem kell, hogy állandóan velem beszélj! – feleli olyan gyorsan, mintha kész válasza lenne minden kérdésemre.
- Pedig mással nem tudok Rólad beszélni! – a hangom elkeseredett, és lemondó.
- Apával sem? – kérdi csodálkozva.
- A férfiak másképp gyászolnak. De igen, sajnos, vele sem.
- Másképp? – még mindig csodálkozik.
- Tudod, ő nem úgy éli meg… Nem ő hordott a testében 8 hónapig… Persze, ő is akart Téged, szeretett Téged, de neki csak egy álom voltál, nem valóság. Szerintem... – és minden szóra nagyon figyelek, nehogy megbántsam, és tényleg ne jöjjön többet – ő is gyászol, persze, de ha tőle megkérdezik, hogy hány gyereke van, akkor nem gondolkodik a válaszon.
- Miért, Te igen?
- Igen, mert ha azt mondom, hogy kettő, akkor magyarázkodnom kell, hogy hol a másik. Ha pedig csak egyet mondok, akkor az olyan, mintha megtagadnálak Téged. Érted?
- Értem. Szerintem nyugodtan mondd meg az igazat. – jelenti ki.
- És mi az igazság? – kérdezek vissza. Tőle akarom hallani.
- Nem akarom, hogy megtagadj! Mondd azt, hogy két gyereked volt, és már csak egy van veled. Ezt mindenki a helyén tudja majd kezelni!
- Áááá, naiv vagy! – vitatkozom vele. – Az emberek a gyászt tudják a legkevésbé kezelni, ezért inkább nem is kezelik sehogy. Általában teljesen figyelmen kívül hagyják. Mint például amikor visszamentem dolgozni: mintha mi sem történt volna, épp ugyanúgy folytattam mindent.
- Vagy inkább Te nem kezelted sehogy! – világít rá Eszter a lényegre.
- Igaz. Én is úgy csináltam, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Dolgoztam, beszéltem és beszélgettem, sőt, nevettem, hogy ne látszódjon rajtam, hogy mennyire fáj. De ez önvédelem volt: mert úgysem érdekel senkit, mi van bennem, vagy ha érdekel is, akkor sem merik megkérdezni.
- Engem érdekel, Anya – mondja halkan, de szinte meg sem hallom, és anélkül folytatom, hogy válaszolnék rá.
- Tudod, miért? Mert manapság a fájdalomról nem akarunk tudni.
- Miért? A fájdalom az élet része, nem?
- Természetesen. De velem, aki az átlagosnál is átlagosabb életet élek, és akit ismernek, tudják, hogy nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint ők, mégis megtörtént a legrosszabb rémálmuk, akkor az akár velük is megtörténhet, nem? Ezért inkább hallgatnak, nem kerülnek közel, nehogy meghintsem őket a fájdalommal, amit elképzelni nem tudnak, és nem is mernek.
- Értem. De nekem ez még mindig úgy tűnik, mintha elzárkóznál, minta ettől, hogy Te átmentél azon, amit sok ember „elképzelni sem mer”, felsőbbrendűnek is éreznéd magad.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Azzal, amin keresztülmegyek, túlélem a túlélhetetlent, úgy gondolom, más jogaim lettek. Úgy érzem, hogy lehetek ok nélkül dühös, hogy már nem kell megválogatnom a szavaimat, sőt, nyugodtan utálhatom azt, aki… - és itt elhallgatok, mert megijedek attól, amit mondani készülök.
- … aki boldog? Aki nem vesztette el a gyerekét? – kérdez Eszter kíméletlen könyörtelenséggel, és én némán bólintok.
- Igen. Gyűlölöm a többi embert, aki a boldog tudatlanságban és naivitásban él, és nem tudja, micsoda terhet kell cipelnünk nekünk…
- Látom, most haragszol. – mondja, és megsimítja a hajamat. – Haragszol mindenkire, talán rám is. – itt rövid szünetet tart, de hallgatással felelek. – Elmúlik majd ez is, ahogy egyszer lassan minden el fog múlni. Biztosan nem holnap, vagy egy hónap múlva, de egyszer majd tudsz örülni mások boldogságának is.
- És addig? Addig mi lesz velem? Nem akarok belekeseredni a fájdalomba. – suttogom, és könnyes a szemem.
- Akkor beszélgess Apával! – feleli, és a kezemet az apja kezéhez érinti, majd hosszasan nézve őt halkan hozzáteszi. – Őt sem fogom most már olyan sűrűn látogatni. 

Szerző: anna_over_the_moon  2013.06.24. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: gyász lelki dolgok Beszélgetek Eszterrel

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr385364178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása