Az alábbi bejegyzés teljes mértékben a saját véleményemen és tapasztalásomon alapul. Nem volt célom tanácsokat adni az útkeresést illetően, és elfogadom azt, hogy mások az adott "módszereket" egészen másképp élték meg. 

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor az ember –legyen még oly megrögzött ateista is- felteszi magának a kérdést: valóban csak ennyik vagyunk? Két sejtből kifejlődünk, megszületünk, tesszük a dolgunkat, valamiféle ősi létfenntartó ösztönnek engedelmeskedve továbbadjuk az örökítőanyagunkat, aztán meghalunk, elrohadva atomjainkra bomlunk újra, és kész? Vagy van valami magasztosabb, valami megfoghatatlanabb célja a létezésnek? Van valami felsőbb hatalom, eleve elrendelés, ami irányítja az életünket, és megmondja, hogy mikor kibe botlunk bele, vagy kit veszítünk el?

Vannak ilyen pillanatok. Jók és rosszak egyaránt. Talán inkább a rosszak vannak túlsúlyban.

dp1830196.jpg

Forrás: www.inmagine.com

Jó annak, akinek értékrendje, vallásos meggyőződése vagy öntudata olyan erős, hogy az ilyen pillanatokban nem bizonytalanodik el, és nem keres kiutat kétes reményekkel kecsegtető „megoldásokban”. De a legtöbbeknek ilyenkor meginog a világba vetett hitük, összeomlik a kártyavár, és az ember a rendszerre való eredendő törekvése miatt új, erősebb alapokra akar építeni. A kuruzslókat, vallási vezetőket, 20 órás kurzusokon önképzett lélekbúvárokat a legtöbb „páciensük” minden bizonnyal akkor keresi fel, amikor atomjaiból próbálja összekaparni saját magát.

Mert mindenki válaszokat keres, és ha egy helyen nem találja, akkor megy tovább.

Aztán az is lehet, hogy valami jó sül ki a dologból. Mert mindenkinek a saját lelki békéjét kell meglelnie, még egy olyan tragédia után is, ami emberi ésszel felfoghatatlan, elképzelhetetlen – de mégis megtörténik. Velem, mással, akárkivel.

Sok mindent kipróbáltam, hogy megtaláljam a magam válaszait. Mert amúgy nem vallásos családba születtem, meg sem kereszteltek, és a mérnök szüleim egyértelműen ateisták voltak. Talán a tinédzserkori lázadásnak, vagy útkeresésnek tudható be, hogy végül is tizenpár évesen én magam döntöttem a kereszténység mellett. Ők meg gondolom, úgy voltak vele, hogy ott rosszat nem tanulhatok. A meggyőződésem legjobb bizonyítéka az volt, hogy kellően lelkes is voltam, szinte minden vasárnap templomban ültem, részt vettem a közösségi alkalmakon, és nem csak amolyan „kirakat”-kereszténynek tartottam magam. A buzgalmam mondjuk nem tartott sokáig: nem tudtam ugyanis túllépni a vallás által felállított korlátokon, így végül azt mondtam, nekem csak Isten kell, de az egyház nem. Később, fiatalságom minden erejének teljében, büszkén menetelve előre az életemben, egyre több apróbb és nagyobb sikert elkönyvelve, biztos társsal az oldalamon már nem éreztem Isten mindenhatóságát. Talán büszke voltam, talán inkább öntelt, de az életem sínen volt, és nem éreztem úgy, hogy ehhez bárkinek köze lett volna – rajtam kívül.

Aztán –ahogy egy szempillantás alatt darabjaira hullott minden- megértettem, hogy az életem alakulásához vajmi kevés közöm van. De akkor mi alakítja a dolgokat? Isten-e, aki „dirigál”? Ez a pillanat volt a kezdete az első nagy útkeresésnek.

Nem rohantam vissza a templomba, hogy választ találjak, de az ég felé fordultam, szó szerint. Mert egy asztrológushoz mentünk el, horoszkópot csináltatni. Az egész –így visszagondolva- kissé groteszk volt. Egy régi, dohos, magas épületbe kellett menni a belvárosba, ami ma valamiféle iskolaként működik, és az egyik tanteremben volt az „elemzés”. Az asztrológusnak előre le kellett küldeni az adatokat, és ott egy számomra értelmezhetetlen ábrát nézegetve beszélt nekem csillagjegyről, aszcendensről, megmondta, mi a Holdam, és ez mit jelent. Aztán puffogtatott egy csomó közhelyet, ami valószínűleg mindenkire igaz lehetett volna valamilyen olvasatban, de én akkor ezt nagyon személyesnek éreztem. Egy dologra konkrétan emlékszem: azt mondta, nagyon termékeny vagyok, és legalább három terhességre van esélyem, de csak 28 éves korom után.

Nos, ez csak részben jött be. Először is, terhes lettem már 26 évesen, igaz, elvetéltem. Majd 27 éves koromban jött Sári – de jó, legyünk megengedőek, az igazából már a 28. évem volt, hiszen a szülinapom után született. Eszterrel bőven 30 múltam, mire terhes lettem, de ő is meghalt. És még egy terhességet (2 babával) vetéltem el 32 évesen. Mindezt így utólag átgondolva, azt hiszem, az asztrológus vagy sarlatán volt, vagy az asztrológia is tévedhet. Itt nem voltak válaszok, tehát.

Aztán amikor Eszter meghalt, valamiért úgy éreztem, egyházi temetést akarok neki adni. Igazából, ötletem sem volt, hogyan lehetne másképp, ezért felhívtam a lelkészt, akihez régen jártam. Nagyon kedves és együttérző volt, a szertartás minden tekintetben úgy zajlott, ahogy szerettük volna. Amit és ahogy mondott, valahogy helyénvalónak éreztem, mégsem találtam vissza Istenhez általa. Sőt, ha lehet ilyen mondani, egyre kevésbé értem Istent, az akaratát, a büntetéseit, vagy mik ezek a dolgok, amik velünk történnek? Igen, lehet, hogy szitkozódtam, lehet, hogy az öklömet ráztam felé, és soha nem éreztem, hogy a végtelen szeretete átölelne, nem éreztem, hogy Eszternek nála jobb helye lenne, mint nálam. Nekem ellentmondásos az egész – mondom mindezt úgy, hogy nagyon irigylem azokat, akiket ugyanez megnyugvással tölt el. Milyen jó is azoknak, akik hisznek! Akik bíznak!

A kineziológus volt a következő állomás. Talán mert mindig is ki akartam próbálni, vagy az egyre szaporodó testi tünetek miatt, de végül is egy olyan kineziológushoz mentem el, aki már vagy 20 éve ezzel foglalkozik. Főállásban. A "rendelője" egy új építésű ház tetőterében volt, telezsúfolva keleti(es) bútorokkal, émelyítő füstölőszag és félhomály... nagyon hatásvadász volt az egész, de a nő végül is empatikus és meggyőző volt. Egész jót beszélgettünk, én sokat bőgtem, ő pedig úgy magyarázta, hogy a lelkek ott abban nagy kozmikus váróteremben maguk választják az életfeladataikat, és én úgy születtem meg, hogy előtte tudtam, hogy ezt a veszteséget át kell élnem ahhoz, hogy valamit megtanuljak (istenem, mégis mit?), és a lelkek, akiket választottam magam köré, szintén valahogy beleilleszkednek ebbe a folyamatba. Eszter minden bizonnyal úgy, hogy az ő karmája az én koncepciómba passzolt azáltal, hogy neki születés előtt meg kellett halnia, nekem meg el kellett vesztenem egy gyereket.

Ez így még értelmezhető is (bár eléggé leegyszerűsített magyarázat). Viszont a hihetetlen része ott bukott ki, hogy már nem tudom, milyen kontextusban, de előkerült, hogy nekem azért vannak elakadásaim, mert apukám fiút szeretett volna. Nos, megkérdeztem erről később a szüleimet, és mindketten egymástól teljesen függetlenül tagadták ezt. A hitelét pedig ott vesztette el nálam a dolog, amikor a kezem energiáiból megmondta a kineziológus, hogy pontosan 4 hét múlva kell újra mennem. 

Nem mentem. Helyette családállítással próbálkoztam. Egyrészt borzasztó kíváncsi voltam, milyen is ez az egész, vajon tényleg igaz, amit sokan meséltek? Tényleg érzem majd, mit kell tennem? Tényleg lesz egy unikális válasz arra, hogy miért történt ez az egész? Végül aztán kétszer is voltam. Amit biztosan állíthatok, hogy rengeteget sírtam, és a sírás -mint általában minden sírás- valahogy felszabadított. És valóban éreztem, hogy mit kell tennem – más emberek állításaiban. Valami belső hang, vagy erő parancsolt akkor: most balra lépj, most ülj le, most nézz rá! A két alkalom alatt kb. 20 állítást néztem/játszottam végig. Kezdetben mulattattak a történetek, mintha valami nagy orosz családregényt, vagy a Száz év magányt olvastam volna, viszont enyhe csalódást okozott számomra, hogy -a családállítás szerint- mindenki életére sémák húzhatók. Ha valakinek párkapcsolati gondja volt, szinte tuti, hogy magzati ikertestvér-elvesztés jött ki, ha a gyereke volt kezelhetetlen, akkor valamelyik felmenőjének volt eltitkolt gyereke, ésatöbbi. És az enyémek? Nos, elég kézenfekvő volt minden esetben az elvesztett babáimra „kenni” a dolgot… Nem derültek ki őrült nagy titkok, talán mert nincsenek is, ezért inkább olyan pszichodráma jellege volt a szeánszoknak. Hogy hatásos volt-e? Még mindig nincsenek válaszaim, de akkor úgy éreztem, hogy segített. Mivel azonban nem vagyok hajlandó elfogadni az instant válaszokat, mert szerintem mindenki egyedi megoldást érdemel, és igényel a problémáira, ezért számomra a családállítás sem lett több, mint egyfajta feszültségoldó időtöltés - persze, jó sok pénzért.

(Folyt. köv)

Te milyen "módszerekkel" próbálkoztál választ találni a kérdéseidre és ezek mennyire voltak hatékonyak? 

Szerző: anna_over_the_moon  2013.07.04. 08:00 3 komment

Címkék: ezotéria vallás gyász veszteség

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr145375942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kicsinap 2013.07.05. 22:16:06

Nem is tudtam, hogy ennyi féle válasszal próbálkoztál...
Várom a folytatás!

anna_over_the_moon 2013.07.06. 07:28:04

@kicsinap: Te is megírhatnád a Tiedet...

kicsinap 2013.07.06. 21:45:43

Mármint a válaszomat? Mert az nem nagyon van...
süti beállítások módosítása