Norbi történetének első fejezetét itt olvashatod.

November elsején, szombaton délelőtt hazamehettünk.

A hétvége nem a terveink szerint alakult. Estefelé Norbinak szörnyű fájdalmai jelentkeztek, és hiába adtuk be neki az előírt mennyiségű gyógyszert, a panaszai nem múltak el. Egy módosult tudatállapotban hallgattam, ahogy a gyerekem fájdalmában ordít, miközben én magam tökéletesen tehetetlen voltam.

Csak később tudtam meg, hogy a Kontramal kb. 45 perc alatt fejti ki hatását. /…/

Dr. Bányai nem épp a legszerencsésebb módon a legutolsó pillanatban ült le velünk megbeszélni a kemoterápia előnyös, egyúttal káros hatásait. Sietni kellett, mert az infúziós palackokban már ki volt mérve a testsúlykilogramm alapján meghatározott dózisú méreg (mert valóban az). Az üvegek ott sorakoztak a kezelőben, támadásra készen. Mint egy félelmetes, veszélyes hadsereg, úgy álltak katonásan egymás mellett, a hadszíntérre lépés sorrendjében. Korrekt feliratok részletezték halálos tartalmukat.

Soha nem tudtam közömbösen nézni az ilyen "seregszemléket". Teljesen mindegy volt, kinek a neve állt éppen a palackokon, a saját gyerekemé-e vagy valaki másé. Zsigerből induló tomboló harag ágaskodott fel bennem minden találkozáskor. Legszívesebben felmarkoltam volna egy infúziós állványt és a filmekben látott módon letaroltam volna vele az egész gyűlöletes ármádiát. Igen, tudom, ezek a szerek adott esetben életeket hosszabbíthatnak meg. De ma már azzal is tisztában vagyok, hogy milyen iszonyatos ára van mindennek. És csak reménykedem egyre, hogy egyszer, hamarosan a tudósok találnak valamit, egy emberibb, élhetőbb, elviselhetőbb terápiát ennek a borzalmas kórnak a gyógyítására.

Norbi palackjai kézzelfogható bizonyítékai voltak a várva várt csoda elmaradásának. De a szülői beleegyezést még nem írtuk alá. Az orvosi szoba háromlábú székein kuporogva igyekeztünk rendet teremteni az agyunkat uraló káoszban és összeszedve a kemoterápiával kapcsolatos csekély tudásunkat megpróbáltunk logikusan gondolkodva logikus kérdéseket feltenni. Ami persze lehetetlen volt, hiszen maga a szituáció is nélkülözött minden ésszerűséget.

Azon töprengek, milyen félelmetes pszichikai hatása volt annak, hogy az orvos kényelmes, magas széken ült, nekünk meg csupán egy sokkal alacsonyabb és kényelmetlenebb, a kiszolgáltatottság érzetét csak tovább fokozó bútordarab járt?

A beleegyezést végül nekem kellett aláírnom. A férjem nem volt hajlandó rá. Amikor a nevemet a papírra kapartam, egy kicsit belehaltam. /…/

A második kezelés alatt kezdte Norbi újra tanulni a járást. Hihetetlen akarat és elszántság volt benne, felnőtteket meghazudtoló módon küzdött a mozgásszabadságért.

Sokszor figyeltem őt csodálkozással vegyes ámulattal és kerestem a választ: honnan vesz ennyi erőt? Számtalanszor vitt tovább az ő kitartása és fegyelme. Sokszor mondogattam magamban: ha ő bírja, nekem is muszáj. Ha ő képes rá, én se maradhatok le mögötte. Ha bízik bennem, nekem is hinnem kell magamban. Mérhetetlenül hiányzik az erő, amit adott. Bárcsak viszonozhatnám… /…/

Dec. 29-én mentünk be a következő kezelésre. Az volt a nyugodt karácsony ára, hogy bent töltjük a szilvesztert. Nem zavart. Sosem tudtam kötelező módra vidámkodni.

31-én kora délután férjem hazaugrott a klinikáról, már nem is emlékszem, miért. Vártuk őt vissza, Norbi, anyósom és én. Már sötét volt, amikor felhívott, és közölte, hogy a metrólejárat előtt kizsebelték, tudja is, ki a tettes (egy banda), és most megy visszaszerezni a pénztárcáját.

Többször hívott, hogy helyzetjelentést adjon. Beszélt a posztoló rendőrrel, a bandafőnökkel, vitatkozott a nővel, aki kiemelte kabátzsebéből a tárcát. Ismerve férjem mentalitását, képesnek tartottam rá, hogy addig hergeli a tolvajokat, amíg azoknak az agyát el nem önti a vér és akkor bármi megtörténhet. Ezért némán és címzés nélkül könyörögtem bárkihez, aki idelent vagy odafent meghallja kétségbeesett szavam, hogy segítsen és Norbi épségben visszakaphassa az apját. Anyósom közben elindult, hogy -ha lehet, élve- behozza a fiát. Véget nem érő várakozás után jöttek meg. Férjemnek vérző seb virított a homlokán és izzó gyűlölet villogott a szemében. Féltem tőle.

Szerencséje volt. A bicskák nem kerültek elő, a sebet egy üzlet rácsa okozta, aminek verekedés közben nekiesett. Mert néhány pofon azért gazdát cserélt.

Hónapokkal később, a metrón utazva valaki megérintette a vállát. Hátranézve az egyik bandatag vigyorgott a képébe: "megismerlek ám, nem felejtettelek el" – mondta.

Nem rendeztem jelenetet. Az egészből csak a hangulat maradt meg, a borzongás, a rettegés, a csalódás, az üresség.

Éjfélkor – elnézve a két alvó "férfit": apát és fiát- arra gondoltam, vajon mit hoz a jövő? Hoz-e javulást, hoz-e reményeket? Hoz-e végleges gyógyulást? Egy pillanatra szerettem volna egy évvel idősebb lenni, túl lenni a rosszon, amennyiben az következik, vagy élvezni a jót, ha az jön. De milyen bölcsen van kitalálva az élet! Milyen jó, hogy nem látunk a jövőbe! Mert amíg él a remény, hogy az életünk pozitív irányban változik, addig van erőnk elviselni a pillanatnyi rosszat. Vajon hogy bírtam volna végigcsinálni mindazt, ami következett, ha tudom, hogy nincs menekvés?

A remény. Mi lenne velünk nélküle? Mibe kapaszkodnánk? Mi rugdosná előre, akár csak pár centinyit is a lábunkat? Mi mozdítaná a kezünket? Mi mozgósítaná tartalékainkat, utolsó csepp erőnket? A remény: Minden. Maga az Élet. A kilátástalanság: a Semmi. A földi pokol egyik bugyra.

Úgy képzelem, a Remény és a Hit közeli rokonok. Mindkettő képes Csodákra. Ők hárman azok, akikre egy daganatos betegnek éppen akkora szüksége van, mint a sejtpusztító gyógyszerekre.

/…/

Sokszor eltűnődöm, vajon nem az okozta-e a szörnyű véget, hogy nem tudtam megbízni az orvosokban és próbálom megválaszolni a kérdést, hogy miért voltam ennyire bizalmatlan és szkeptikus.

Ebben a vizsgálatban célszerű különválasztani az orvosokat és a gyógyítás módszerét, mert más-más érzéseim fűződtek hozzájuk. Azt hiszem, a kemoterápiás protokoll személyesítette meg a szememben a Főgonoszt. A Legfőbb Ellenséget. Főleg azután, hogy végigolvastam az alkalmazott szerek leírását. Azzal együtt kezeltem őket esküdt ellenségemként, hogy tisztában voltam vele, szükségünk van rájuk. Tőlük reméltem ugyanis az időt. Az egyetlen lehetőséget jelentették az idővel való zsonglőrködésre. Hogy átverjük és oda is varázsolhassunk belőle, ahol nincsen. Abban bíztam, hogy a kemoterápia valóban megállítja a fékevesztett, őrült iramú sejtburjánzást és megteremti annak a lehetőségét, hogy ezen a táptalajon egyéb módszerekkel Norbi tényleg meggyógyulhasson. Hogy a segítségemmel ő maga gyógyíthassa meg magát.

Ehhez viszont az kellett, hogy túlélje a gyilkos mérgezést. Hogy csak saját teste ellen fordult sejtjei haljanak száz halált, de ő maga megmeneküljön, és mindeközben minél több megmaradjon a jövőből, a jövő által kínált lehetőségekből. Erre pedig csak a káros mellékhatások érvényesülésének megakadályozásával, vagy legalábbis minél nagyobb fokú csökkentésével volt esély.

Ez vezérelt, amikor néha foggal-körömmel tiltakoztam az ellen, hogy rossz állapotban ugrasszák neki a következő blokknak. Egy kis megfázás sosem számított, "ennél sokkal nagyobb baja is van"- mondták az orvosok és igazuk volt. De én, mint egy halandó, esendő, rettegő, ám végtelenül elszánt őrangyal árgus szemekkel felügyeltem mindenre, amire csak tudtam. Természetesnek tekintettem, hogy ez az én feladatom. Az orvosoknak, ápolónőknek sok beteggel kellett törődniük, és ahhoz, hogy képesek legyenek végezni a dolgukat és nap nap után szembe tudjanak nézni az osztályon ólálkodó – és időnként személyes látogatás tevő- halállal, muszáj volt érzelmileg kívül maradniuk a páciens sorsán. De nekem nem! Nekem fájhatott, ami Norbinak fájt, érezhettem, amit ő érzett, nem volt kötelező belefásulnom, beletörődnöm a "megváltoztathatatlanba" és nem kényszeríthetett senki, hogy elfogadjam: valóban megváltoztathatatlan és kikerülhetetlen. És nem létezett földi hatalom, amely megakadályozhatta volna, hogy a várható és előre látható károkat megpróbáljam a minimálisra csökkenteni.

Ezért éjjel-nappal őrködtem afölött, hogy Norbi komfortérzete a lehetőségekhez mérten ne szenvedjen csorbát és mindent megtettem annak érdekében, hogy a személyzet betartsa az előírás utasításait. Életet mentettem én is. Furcsa paradoxon, hogy az életmentő szerek ellenében tettem.

Az orvosok a Főgonosz megtestesülései voltak a szememben. A Legfőbb Ellenség kezei és fegyverhordozói. Azt hiszem, bár ez csak jóval később fogalmazódott meg bennem, a kezdetekkor úgy éreztem, amíg Norbi nem kerül a kezük közé, addig elhitethetem magammal, hogy nincs nagy baj, és urai vagyunk a helyzetnek. És amikor igyekeztem kikerülni egy-egy lelkiismeretlen orvost, vagy amikor vitába szálltam vele, a kisfiamat akartam megóvni, az ő jövőjét mentettem. És az enyémet.

Azt hiszem, tudat alatt már Norbi betegsége kezdetekor eldöntöttem, hogy nem engedem feláldozni őt az orvostudomány oltárán. Hogy nem engedem a rajta való kísérletezést, amit hol elismernek az orvosok, hol nem (inkább az utóbbi). Az alapkonfliktus is ebből származott köztünk a férjemmel. Ő minden rossz tapasztalata ellenére csak és kizárólag az orvosokban bízott, érdekes módon még akkor is, amikor hinni már nem hitt bennük. Megszállottan gyűjtötte az interneten a különböző dokumentumokat, amik egyébként egytől egyig azt bizonyították, hogy Norbié az egyik legmocskosabb, legagresszívebb daganat-fajta, ami létezik, és egy éven túli anamnézis esetén a túlélés reménytelen (magyarul: ha a panaszok jelentkezése és a kezelés megkezdése között több, mint egy év telik el, akkor a beteg menthetetlen). Ennek ellenére kizárólag abban az orvostudományban bízott, ami egyértelműen kinyilvánította, hogy Norbi esetében gyakorlatilag tehetetlen.

Én másképp "működtem".