Magda küldte be nekünk az alábbi írást. A történetből kiderül, hogy az orvosok, de legalább is a kórház hibázott, amikor Magda kérése ellenére csak sokkal később vizsgálták meg - és akkor a baba már menthetetlen volt. 

2013.januárjában tudtuk meg, hogy szülők leszünk... Eleinte kicsit féltünk a felelősségtől, de egy idő után hozzászoktunk a gondolathoz… és igen boldogok voltunk!

A terhesség elején néha hánytam, de amúgy nagyon jól viseltem... talán túl jól... Amikor túl voltunk a 12.héten akkor fellélegeztünk. Márciusban megtörténtek a genetikai vizsgálatok és nagyon örültünk az eredményeknek. Akkor derült ki, hogy kislányunk lesz... Mivel a terhesség alatt nagyon jól éreztem magam: végig dolgoztam, hiszen a terhesség egy áldott állapot és nem pedig betegség.

Április 18-án munkában már nem éreztem jól magam, kicsit olyan érzés volt, mint a gyomorrontás. Miután hazajöttem, lefeküdtem aludni. 

Pénteken reggel elkezdtem vérezni. Akkor nagyon megijedtem, hiszen még csak 22 hetes volt a kislányunk. Rögtön kórházba mentünk, ott egy kicsit megnyugodtunk, mert azt  mondták, hogy kislányunk jól van, és csak egy pár nap megfigyelésre tartanak bent. A fogadott orvosom pont szabadságon volt, de nem látta szükségesnek, hogy megszakítsa a szabadságát, mondván, hogy jó kezekben leszek.

Felkerültem az osztályra (terhességi patológia SOTE II). A nővérek egy-kettő kivételével nem voltak kedvesek, először nem értették, hogy egy kis vérzéssel minek hagytak bent. Mivel péntek volt, nem igen éreztem törődést senki részéről. Ultrahangon kívül semmilyen vizsgálat nem történt (se vérvétel, se vizelet). Szombaton nem éreztem jól magam: többször szóltam, hogy valami nincs rendben. Székrekedésre kaptam végbélkúpot… hmm ...

Vasárnap reggel kértem, hogy valaki vizsgáljon meg, mert úgy éreztem ,hogy baba nagyon lent van, de az okos nővér azt állította, hogy biztos csak nagyon kell vécéznem, és ettől ez az érzés. Este 20 óra után szólt a nővér, hogy éppen fent van az orvos, és ha akarom, megvizsgál. (Gondolta ettől megnyugszom.) Elsétáltam a kezelőbe, felfeküdtem az asztalra, és az orvos arcán döbbenetet láttam: szólt hogy gyorsan intézzenek ágyat a szülőszobán, mert nagy baj van. Ezt az érzést soha nem fogom elfelejteni… elkezdtem sírni és kiabálni velük, hogy miért csak most néztek meg...

Miután lekerültem a szülőszobára a vajúdóban fektettek le. Nagyon rossz érzés volt. Egyből kaptam antibiotikumot és tüdőérlelőt a picinek... Másnap megpróbáltak egy műtéttel összezárni a méhszájat, de a burok megrepedt és elfojt a magzatvíz... mivel kislányunk még nagyon pici volt, fontos volt, hogy a tüdőérlelő elkezdjen hatni ,hogy legyen esélye a túlélésre.

Április 23-án délelőtt meg kellett indítani a szülést, mivel már nem csak a gyermekem volt veszélyben, hanem én magam is. A szülőszobán dolgozó orvosok és nővérek nagyon kedvesek voltak... de sajnos őszinték is. Megmondták, hogy a kislányunknak nagyon kevés a túlélési esélye. A szülés alatt nem volt bent a férjem… úgy érzem, hogy jó döntés volt.  A szülés nagyon kemény volt, és itt nem fizikális nehézségre gondolok, hanem pszichésen nagyon megviselt. Szülés után nagyon nehéz volt magamhoz térnem...Nehéz volt megélni minden reggelt… nem akartam semmit csak visszakapni a lányomat.

Az egész életemben mindig nagyon számíthattam a családomra, a szüleimre, és ez most is így volt. De ami nagyon fontos, hogy a férjem mindig ott volt, van mellettem. Mindig mindenben számíthatok Rá. Valószínűleg csak miattuk voltam, vagyok ilyen erős. Mai napig gyakran sírok… és nehéz, ha kismamát vagy babakocsit látok. De már visszatértem a munkába, már kimegyek az emberek közé, és néha nevetek is… de nincs olyan perc, hogy ne gondolnék a lányomra, Csengére.

Kislányom... nagyon szeretünk: Apa és Anya