Mióta a férjem kijött utánam, nagyon jól éreztem magam. Nem sírtam, és bár talán érzéketlenül hangzik, de nem gondoltam annyit Szabira.  Illetve gondoltam, de nem fájt, nem sírtam és végül mindig oda lyukadtam ki, hogy nemsokára eljön a tesó ideje. Annyira vártam a napot, hogy végre bevehessem az első szem terhesvitamint...

Aztán eljött végre: A férjem első munkanapja, az első tabletta... és ezzel együtt beköltözött a rettegés is a szívembe.

Először az hittem, csak érte izgulok, hogy ne érje kudarc, ne törjön le a lelkesedése. Aztán, hogy az új munkaköröm miatt vagyok feszült. De ma már péntek van és be kell látnom, az előbb említetteknek nagyon kevés köze van a lelkiállapotomhoz.

A nap minden percében sírással küzdök, nem tudok aludni, sem koncentrálni. Írtam egy genetikai tanácsadónak, aki azt válaszolta, hogy annál többet, amit mi teszünk, nem lehet tenni egy baba egészségéért, de nem nyugtatott meg. Kértem időpontot egy itteni dokitól, de amikor elmentem hozzá kiderült, hogy megbetegedett, erre kitört belőlem a sírás. Elvileg ma már rendel, de a gyomrom már megint egy csomóban van...

Nem így képzeltem. Azt hittem, hogy boldog leszek, hogy minden nap mosolyogva ébredek majd fel. Hiszen annyira vártam már ezt! Azt hittem, majd csak akkor jön a félelem, ha már lesz kit félteni...

Megijeszt a gondolat: ha most ennyire rosszul viselem, mi lesz, ha majd megérkezik a pocakomba? Nem akarok úgy visszaemlékezni majd a terhességemre, hogy egy merő rettegés volt az elejétől a végéig! Nem akarom, hogy minden nap azzal a gondolattal keljek és feküdjek, hogy mikor bújik már ki!

Azt hiszem, kevés ennél szörnyűbb dolog a világon: rájönni, hogy még a testedben sem tudod megvédeni a legdrágább kincsedet, és ezzel a tudattal nekiindulni egy újabb terhességnek/leélni egy életet...

(2012. november 30.)