Ismerlek.

Persze, fogalmam sincs Rólad. A neved nem hallottam soha, nyilván nem is találkoztunk még, a facebook-on is csak a profilképedet látom. Mégis ismerlek.

Tudom a történetedet. A részleteket persze nem: a dátumok, a hetek száma, a kórház, az orvos nem ugyanaz. Biztosan másképp is történt a tragédia. Fejlődési rendellenesség, koraszülés, halvaszülés, csecsemőhalál. Csak egy szó a zárójelentésen. Bár más sorrendben jönnek a betűk egymás után, de a lényeg ugyanaz.

Most már ismerlek. Tudom, hol kezdődött el a történeted. És te is ismersz engem. Mert ugyanazon mentem keresztül, mint te.

Átéltem minden pillanatát a te fájdalmadnak, a saját életemben. Ahogy te is, én is ugyanúgy sikoltoztam, toporzékoltam, ugyanúgy ültem fásult tekintettel a négy fal között. Ugyanúgy próbáltam normálisnak látszani, elhitetni a világgal és magammal, hogy az élet megy tovább. Ugyanúgy küzdöttem a könnyeimmel a legfurcsább pillanatokban (boltban a pénztárnál, hajmosáskor, Párizsban a Szajna-parton), és ugyanúgy volt, hogy egy-egy felkavaró történet olvasása közben keményen szorítottam a számat, mert már nem tudtam többet sírni. Ugyanúgy kiabáltam a sötétben, hogy meddig fog ez még tartani, és ugyanúgy azt gondoltam, hogy örökké. Ugyanúgy voltam kemény, ugyanúgy mondtam én is, hogy nem fogok évekig sírva fakadni egy pelenka-reklámon. Ugyanúgy estem aztán depresszióba, lettek pánikrohamaim, és ugyanúgy megviselte a testemet is a sok elfojtott indulat.

Ugyanúgy megpróbáltam mindent. Voltam templomban, családállításon, kineziológusnál, pszichiáternél és pszichológusnál. Ugyanúgy mindegyiküktől válaszokat vártam a legkínzóbb kérdésekre, és ugyanúgy nem hittem el egyiknek sem, amit mond. Ismerem azokat a köröket, amiket te is lefutottál. Én is kijártam a temetőbe, görcsös gyomorral válogattam a legszebb virágokat, igazgattam az angyalkákat a síron, és rendületlenül gyújtottam a gyertyákat, mert ez volt az egyetlen, amit még megtehettem a gyerekemért.

Aztán ugyanúgy elért engem is a felismerés, hogy ebben az életben már nem lesznek válaszaim. Már csak egyet tehetek: elfogadom az elképzelhetetlent.

És azt is tudom, mi vár még rád. Most még azt kérdezed, fogsz-e még tiszta szívből nevetni, leszel-e még valaha igazán boldog? Élvezed-e még egyszer a nyár melegét a bőrödön, örülsz-e majd a karácsonyi vacsora közben, és fogsz-e még önfeledten szeretkezni a férjeddel, csak a szerelem élvezetéért, és nem a teherbeesés görcsös súlya alatt? Lesz-e még meghitt vacsora, borral és hizlaló desszerttel, lelkiismeret-furdalás nélkül végigtáncolt éjszaka, csillagbámulós ejtőzés a tengerparti nyaraláson? Lesz-e még babasírástól hangos kócos hajnal, feszítő mellek, első tétova lépések és selypítős szavak?

Elhiszed nekem, ha azt mondom: ez még mind rád vár? Nem tudom megmondani, pontosan mikor fog megtörténni, nem biztos, hogy így és ilyen sorrendben, de biztos vagy benne, hogy ilyen életed is lesz még. Persze, addig még hosszú és nehéz az út. Rengeteg erőre lesz szükséged ahhoz, hogy végigjárd, de ismerlek: tudom, hogy menni fog. Egyet ne feledj soha: nem vagy egyedül!

Szerző: anna_over_the_moon  2013.08.29. 10:23 Szólj hozzá!

Címkék: segítség elmélkedés lelki dolgok továbblépés

A bejegyzés trackback címe:

https://szivembendobog.blog.hu/api/trackback/id/tr895483118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása