Ez a kifejezés az egyetlen, amire emlékszem egy általam nagyjából másfél éve olvasott írásból. Sajnos azóta hiába keresem, nem találom sehol. Arról szólt, hogy a korai vetélések után már másképpen állunk a következő terhességhez. Nem merünk kötődni, nem merünk szeretni, nem merünk örülni.

Nem így képzeltem az életemet. Tudom, hogy vannak ennél súlyosabb problémák az életben, de az utóbbi időszak veszteségeinek átélésével a nyafogásra is feljogosítva érzem magam. Azt nem vártam, hogy mindenben szerencsém legyen, mert a kamaszkorom már megmutatta, nem vagyok az a típus (Apám ebben a tanításban oroszlánrészt vállalt és próbálkozik a mai napig is), de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a reprodukcióval is gondjaim lesznek. A családban nem volt példa (helyesebben nem tudok róla) ilyesmire. Pár évvel ezelőtt az egyik távolabbi rokonnál volt egy vetélés, aztán elvesztették a pár hónapos második babájukat is, de ez utóbbi teljesen más eset, hiszen nem születési probléma okozta. Ennek megfelelően abszolút naívsággal vágtunk bele a dologba, és talán ezért is volt olyan hatalmas az a pofon, mert mindig onnan fáj a legjobban, ahonnan nem számítasz rá. Keserves időszak volt, de a végére csak felálltunk, mert hát az élet megy tovább.

Kaptunk egy második esélyt, és nagyon örültünk. Ismét beleestünk a hibánkba és szentül hittük, nem lehet baj. Rosszul tettük? Úgy látszik. Pedig az egyetlen bűnünk az, hogy elhittük az orvosoknak, Szabi sorsa véletlenül alakult így. Persze azóta is ezt mondják, csak ezúttal már két véletlenről beszélnek. (Sőt, a legutóbbi nőgyógyász, akinél voltam, közölte: a második nem számít.)

Kérdem én ezek után, hogyan álljunk hozzá a jövőhöz? Persze az én számból hangzott el nem is olyan rég: Ha jön, jön, ha marad, marad, de persze ezt csak kimondani könnyű. Normális ember, ha eszébe jut, hogy talán terhes, örül, én csak aggodalmat érzek. Ha pedig tényleg: hallgatnunk kell, titkolnunk, hiszen ha ezúttal is úgy alakul, sokkal egyszerűbb, senkinek sem kell magyarázkodni, nem kell számítani a : Na és hogy vagytok? kérdésre. De ennek nem így kellene lennie! A boldogságtól a Föld felett 10 centivel kellene járnunk és mindenkinek újságolni a jó hírt, és egyáltalán: Jó hírnek kellene lennie!, és nem pedig aggódást, szorongást, félelmet keltenie. Persze, majd megbékélünk, majd valahogy túl leszünk ezen a időszakon is, de jelenleg egyre csak ez harsog a fejemben: anyaság felfüggesztve.