"Anyám azt mondta, a megölt kisgyerekek ott sírnak az asszonyok álmaiban, s nem tudja az anya megszoptatni őket. Én nem öltem meg őket, maguktól mentek el, mégis sírnak az álmaimban."
(Részlet Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák c. könyvéből)
2012.02.14. (5 és fél hét)
Azt álmodtam, hogy Eszter a 30. héten megszületett. Elvitték, és én a gyermekágyas osztályon kerestem. Meglepően könnyen tudtam szülés után sétálni. A kórteremben, ami inkább egy tornateremre hasonlított, egymás hegyén-hátán feküdtek az anyukák a kisbabáikkal. Elmentem egy ágy mellett, ott a volt kollégám felesége feküdt a második kislányával, akinek Eszter (valami) volt a neve. Szerencsére nem ismert meg, mert én nem akartam vele beszélgetni, és elmesélni, hogy Eszter meghalt. Mert addigra a kisbabám már nem Eszter volt, hanem egy másik baba.
Aztán elvitték mellettem a kisbabámat, de nem mutatták meg. Nem is szóltak, hogy ő az, de én tudtam, mert olyan pici volt. Be volt bugyolálva, még a feje is. Aztán mégis valahogy megláttam a hajacskáját, ami hosszú volt, és göndör. Aztán az arcát is: Sári-arca volt, és mosolygott. Az arca nem egy újszülötté volt, hanem egy nagyobb gyereké - talán Sárié.
Inkubátorba tették, most már Sári volt. Aztán megint Eszter. Meg akartam szoptatni, de eszembe jutott, hogy 5 hete mindent megteszek azért, hogy elapadjon a tejem, meg gyógyszert is szedek, ilyen tejet nem kaphat Eszter. Hogy lehet, hogy 5 hete még meghalt, most meg mégis él, és szoptatnom kellene? Gondolkodtam, hogy vajon ha ma már nem veszem be a gyógyszereket, akkor jó lesz-e már a tejem? És cumisüvegből megetethetem-e? Olyan lelkiismeret-furdalásom volt.
Aztán felébredtem, és kiderült, hogy nyugodtan szedhetek gyógyszert, csinálhatok akármit, mert a tejem nem kell senkinek.
Forrás: www.inmagine.com
2012.07.20. (6 és fél hónap)
Tegnap azt álmodtam, hogy valamiféle emlékezős felvonuláson vagy rendezvényen vagyunk, ahol Cs. és én egy üres játék-babakocsit tolunk. Rózsaszínt. Majd odajött egy régi évfolyamtársam, belenézett a babakocsiba, és megkérdezte, hol a baba. Kifakadtam, hogy szerinte hol a fenében lenne, meg szerinte mi a francot csinálunk itt, egy gyászfelvonuláson egy üres babakocsival! Hát meghalt a baba!
Azért volt ebben az álomban egy-két szimbólum…
2012.08.14. (7 és fél hónap)
Sári hajnali 4-5-ig nem hagyott aludni, de a fennmaradó másfél órában elbólintottam egy kicsit, és Eszterrel álmodtam. És Eszter élt. Néha álmodok a halott Eszterrel, de az élő Eszterrel soha.
Kb. 7-8 hónapos, kerek fejű, fehér bőrű, szőke és kék szemű jó húsos baba volt. Babakocsiban toltam, valami étterembe mentünk. Ő aludt, én meg örültem, hogy alszik, és tudunk tőle enni. Aztán Anyu telefonált, hogy a Mama meghalt. Nem így mondta, ill. ezt nem mondta ki, de valahogy egyértelmű volt. Kérdeztem, hogyan történt. A fürdőszobát takarította, mert már olyan jól volt, de egyszer csak lent maradt a földön. Gyorsan haza kellett mennünk, és Eszter fölébredt. Mondtam neki, hogy öltözzön, mert mennünk kell, de nem húzta a nadrágját, amitől én nagyon mérges lettem rá. Aztán végül mégiscsak felhúzta a nadrágját (ami olyan volt, mint egy felfújható labda), de csak az egyik szárát, és utána azzal szórakozott, hogy a lábfejét harapdálta. Már nem haragudtam rá, nevettem, mert aranyos volt. Közben persze nagyon akartam sietni haza, mert tudtam, hogy Anyunak szüksége van rám. Kérdeztem Cs.-t, hogy Sárinak mit fogunk mondani, mert persze el kell mondanunk, hogy a Dédi meghalt, de majd megint mennyire fog sírni. Mert akkor is sírt, amikor Eszter meghalt (persze, Eszter ott volt mellettem, de valahogy ott is volt, meg meg is halt).
Aztán felébredtem. Ambivalens érzés fogott el: rossz álom volt, mert a Mama meghalt, de jó is, mert Eszter meg élt. Állítólag akinek a halálával álmodsz, az sokáig fog élni… de mi van azzal, aki meghalt, és mégis élőként álmodsz vele?
2013.12.11 (1 év, 11 hónap)
Nagyon rég nem álmodtam már Eszterrel (vagy csak elfelejtettem), de ma éjjel olyan intenzív és valóságos álmom volt vele, hogy felriadva percekig nem tudtam, mi is történt valójában.
Álmomban már fél év telt el Eszter születése óta (mégis március volt - Eszter pedig januárban született), és valamiért én ebben a fél évben alig törődtem vele. Ellenben nagyon meg voltam elégedve, mert elég jól lefogytam a szülés után. Anyu volt Eszterrel, ő nevelgette, én és Cs. pedig csak néha láttuk. Most pedig az oviban voltunk, ahova Sári is járt (de ez egy másik ovi volt, nem az, ahova igazából jár), és Eszter is ott volt, egy kiságyban. Szóltam az óvónőnek, hogy meg akarom nézni Esztert, így odakísért az ágyához. Eszter nagyon pici baba volt, sokkal kisebb, mint egy fél éves. Inkább újszülött-fejlettségű volt, de ezen egyáltalán nem csodálkoztam. A feje le volt takarva egy vastag pokróccal, de ez sem volt furcsa, ő békésen aludt, miközben az ovisok rohangáltak körülötte.
Leültem az ágy mellé, és felemeltem a pokrócot, hogy jobban megnézzem az arcát. Ő épp akkor ébredt fel, rám nézett, és elmosolyodott, én pedig beszéltem hozzá, hogy itt van anya, semmi baj nincs, és simogattam az arcát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amire emlékeztem, hanem nagyon hasonlított rám. Egyáltalán nem volt szép arcú baba, de nem érdekelt. Olyan élénken emlékszem a vonásaira, hogy ha tudnék rajzolni, biztosan meg tudnám festeni. Kivettem a kiságyból, biztattam, hogy tartsa a fejét, de még túl pici volt hozzá. Magamhoz öleltem, ringattam, puszilgattam, aztán arra gondoltam, hogy nem szoptattam Esztert még soha, és most már nem is tudom. Rossz volt, de valamiért megnyugtatott a gondolat, hogy eddig is kapott enni, semmi baj, ha tápszert, és már amúgy is fél éves. Éreztem a puha bőrét, a babaillatot, és hirtelen megcsapott a felismerés, hogy eddig Eszter egyáltalán nem volt velem. Borzasztó sírás jött rám, örömömben és bánatomban is sírtam, ringattam Esztert. Közben jöttek-mentek körülöttem, de senki nem foglalkozott velünk.
Arra ébredtem, hogy sírok.
Percekig nem tértem magamhoz, próbáltam visszaaludni, de már nem ment. Úgyhogy most azzal nyugtatom magam, hogy talán pont ilyen lesz, mikor újra találkozunk.
Utolsó kommentek