"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen." (János 3,16)

Az elmúlt két karácsony alkalmával mindig terhes voltam. 2011-ben Eszterrel, 2012-ben a "vigaszbabákkal". Egyikük sem áll velünk a fa körül, most, 2013-ban. Pedig Eszternek már minden bizonnyal csillogott volna a szeme a csillagszórók fényében, és az is lehet, hogy selypítve, raccsolva, de elénekelte volna nővérével a Kiskarácsonyt. Teletömte volna magát szaloncukorral, amit a fa alsóbb ágairól lopkodott le, és csokis kézzel tépte volna le a papírt az ajándékokról.

2011-ben - emlékszem - készítettem egy fotót, a hasam elé tartva egy kis angyalkát, háttérben a feldíszített fa. Azóta se bírtam ezt a képet megnézni, az angyalkát pedig rég kivittem a temetőbe.

A Karácsony a keresztény hitvilágban a remény születésének ünnepe, és én mindkétszer hittem benne, hogy nekünk is eljöhet a megváltás. Jézus is kisgyermek testben jött le a Földre, hogy szeretetet hirdessen, és mi is gyermeket akartunk, hogy általa teljesedjen ki az életünk, szerelmünk, a jövőnk. 2011-ben még teljes hittel álltunk a fa alatt: senki nem gondolta ugyanis, hogy a boldogságunk alig 1 héttel később egy szempillantás alatt válik rémálommá. Tavaly már szkeptikusabb voltam, csak titokban mertem örülni - hogy talán 2013-ban már nem hárman, hanem négyen állunk a fa körül.

Szerintem babát tervezni, gyermekre várni csak reménnyel és hittel lehet. Minden terhesség a jövőbe vetett bizalom, hogy talán mégis jóra fordulnak a dolgok. Nem vagyok vallásos, de a kereszténység a kultúránk szerves része, ezért vonok párhuzamot: Isten az emberiség jövőjét váltotta meg a saját fiával, és szerintem mi sem teszünk kevesebbet a gyerekeink születésével. A gyermek a jövő, remény egy jobb életre.

Én ezidáig négyszer reméltem, négyszer hittem, és végül is talán szerencsés vagyok, mert egyszer a reményem valóra is vált. Ő most már majdnem hat éves, sikongatva bontogatta az ajándékait, találgatta, hogy hogyan csempészte be a Jézuska a fát, és hogy vajon az égősort is a Jézuska dugta-e be a konnektorba, vagy azt már Apa csinálta-e?

Persze, ezentúl az idők végezetéig mindig hiányzik majd egy kislány a fa mellől (egy kislány, aki már sosem lesz nagylány), és mindig lesz egy angyal csak neki a fa mellett, és majd mindig megkérdezem magamtól, hogy ennek ellenére boldog-e a karácsonyom? És akkor nem csak a pillanatnyi boldogságomat vizsgálom, hanem ezzel azt is kérdezem majd, hogy van-e még bennem remény, van-e még bennem hit a jövőnkre vonatkozóan?

Két éve ez az első karácsony, amikor nem vagyok terhes, mégis, azt hiszem, ennek ellenére bizakodással tekintek az elkövetkezendő időkre. Nem tudom, hogy 2014-ben hányan leszünk a fa körül (biztosan eggyel kevesebben, mint kéne lennünk), és azt sem tudom, születik-e bennem új vágy, új hit egy újabb élet után. De most jó. Nézem a fát, és jó. Nem értem, mégis jó. A hiányával, a reményének emlékével együtt jó. A megváltást nem Istentől, nem Jézustól várom, és nem is egy új terhességtől, egy másik gyerektől. A vigasz, a remény és a hit az elfogadással született, bennem, és csakis általam.

Béke van bennem, és ez az én megváltásom.

Békés Karácsonyt kívánok Nektek!