Érdekes cikkre leltem a minap: egy amerikai fotós arra kérte a modelljeit, hogy egészítsék ki a következő kis mondatot: "Nem a __________ vagyok". Mindezzel azokra a sztereotípiákra akarta felhívni a figyelmet, hogy egy-egy esemény, vagy jellemvonás mennyire meg tudja határozni egy ember megítélését. A portrék között van jó néhány egészen sokkoló kép is: pl. a haláltáborokat megjárt asszony arcképe alatt "Nem a számom vagyok" felirat olvasható, vagy a félkezű férfi azt írta: "Nem az amputációm vagyok". 

Én valószínűleg azt írnám: "Nem a gyászom vagyok."

Amikor Eszter meghalt, nem létezett semmi más, csak ő. Éppen azért, mert nem létezett. Következésképpen mindent az ő hiánya definiált, minden cselekedetem, gondolatom a gyászomból fakadt. Pedig nem voltak közös "élményeink", nem volt "kedvenc helye", nem volt alvósállata, jele az oviban - vagyis elvileg nem voltak dolgok, amelyek rá emlékeztettek volna. Mégis, minden hely, ahol nem járt sosem, minden ember, akiket nem ismerhetett, nem szerethetett, magába hordozta kis életének elveszített lehetőségeit, ezáltal még tragikusabbá, még értelmetlenebbé vált a hiánya.

A gyász formálta minden mondatomat, vezette minden tettemet, még úgy is, hogy módszeresen próbáltam minél messzebb menekülni tőle. Biciklit vettem 2 héttel a szülés után (és a temetőbe jártam vele); amint lehetett, rohantam vissza dolgozni (és egész nap blogoltam Eszterről); Párizsig szöktem egy kis megnyugvásért (és végig arra gondoltam, hogy ha Eszter élne, nem lehetnék itt). Minden hatástalan volt. A gyászom voltam, egy fekete lyuk, ami mindent elnyelt, ami nem a gyászhoz volt köthető, és átrágva köpte vissza, hogy emészthető legyen a gyász formálta új személyiségemnek.

Akit egyébként nem szerettem különösebben. Keserű volt, irigy, és sokszor nagyon cinikus mások boldogságával szemben. Ezért szerintem nem igaz, hogy egy-egy ilyen nagy tragédia jobb emberré tesz. Én nem hogy jobb ember nem lettem, sokkal inkább rosszabb. Nem lehetett nagy élmény velem együtt élni ebben az időben. Ráadásul minden ismerősöm, családtagom szemében felfedezni véltem egyfajta rosszul értelmezett tapintatot: "Jajj, csak nehogy rosszat mondjak...", "Jajj, csak nehogy szóba hozzam / hozza...", "Jajj, mit fogok neki mondani...". Persze, nem biztos, hogy ott volt ez a gondolat, de én voltam annyira rosszindulatú, hogy feltételeztem, hogy ők pontosan ugyanúgy a gyászomon keresztül határoznak meg engem, mint én saját magamat. 

Vicces, de valószínűleg nem volt igazam. Nem azért, mert mások annyira szeretnek engem, vagy annyira nagyra értékelnek, hogy nem egy ilyen negatív dolog mentén definiálnak, hanem egyszerűen azért, mert nem érzik egy magzat elvesztésének jelentőségét.

A lényeg viszont akkor is az volt, hogy én mit gondolok, hiszen a személyiségem forrása mégiscsak én vagyok, nem a külvilág. Én pedig -mint írtam- a gyászom voltam, még nagyon sokáig.

Nem tudom felidézni pontosan, hogy mikor változott meg a dolog. Valószínűleg nem egyik napról a másikra, nem gyorsan, nem is látványosan. Talán úgy történt ez, mint az evolúció. Talán lassan voltak olyan pillanatok a nap során, amikor nem jutott eszembe Eszter, vagy nem akartam minden áron hozzá kötni valamit, amit sosem lehetett az övé. Talán egyszer csak elkezdtem úgy tervezni az életemet, hogy már nem volt benne Eszter elvesztett lehetősége. Talán amikor már nem akartam azonnal jobban lenni, hanem elfogadtam, hogy ez nekem nagyon nehezen megy. Talán amikor nem féltem segítséget kérni, és amikor el tudtam fogadni, hogy egy kívülálló, egy idegen sokkal jobban rá tud vezetni az önismeretnek arra a fokára, ami megerősít annyira, hogy merjem már a gyászon túl is értelmezni a világot.

Mert az igazság az volt, hogy gyászolni kényelmes volt. Amíg ez volt az egyetlen "problémám", nem kellett más nehézségekkel, kudarcokkal szembenézni. Addig mindent erre lehetett fogni, mindennek az oka, eredője, és ürügye a gyászom lehetett. Ez magyarázta a viselkedésemet, a keserűségemet, az összes szerencsétlenkedésemet, minden könnyemet, és minden hibámat is.

A végén talán már nem is Esztert gyászoltam, hanem saját magamat, a reményeimet, a vágyaimat. Azt, aki voltam, mielőtt Eszter meghalt.

Azt hiszem, ez az -egyébként nagyon kemény- felismerés vezetett aztán a lassú gyógyuláshoz. Az állomásait nem tudnám pontosan felidézni, mindenesetre egyszer csak azt vettem észre, hogy mint ahogy az amputált karú férfinek sem fog soha kinőni a keze, vagy a zsidó asszony kezéről sem tűnik el a tetoválás, bennem is örökre megmarad a gyász, de már nem a gyászom vagyok. Persze, van bennem abból is, gondolom, lesz is örökre. A neki dedikált másfél év alatt rendesen megdolgozott, "megedzett", átformálta a személyiségemet és gondolataimat - de azt hiszem, ennyi idő épp elég volt neki, hogy uraljon. Most már ideje volt hátra küldeni, és csak bizonyos napokon (évfordulók, névnapok, ünnepek) elővenni. Ideje volt átvenni felette a hatalmat, mert most már megtanultam irányítani.