Az alábbi történetet Erika küldte be. Kisfiát, Gergőt SIDS (hirtelen bölcsőhalál) következtében veszítette el.

 

Nehezen tudom még a betűket is leírni…….Gergő 58 naposan 6 hete örökre elaludt. Bölcsőhalál. Értelmetlen, fájó. És a kínzó lelkiismeret furdalás, hogy miért nem álltam felette azokban a percekben? Hogy miért volt fontosabb a házimunka?

Az a hiányérzet, az az üresség amit maga után hagyott, elviselhetetlen. Sokszor csak nézek magam elé, és szeretnék utána menni. Még akkor is, ha itt van a 10 éves lányom, akit fel kell nevelni, akinek szüksége van rám.

De kegyetlenül nehéz mindennap eljátszani, hogy jól vagyok, hogy „már” összeszedtem magamat, mert ez nem a valóság. Összegömbölyödve, zokogva lenne jó.

Miért velünk történik mindez? Miért született Gergő, és hogy tudott minket így itt hagyni? Igen, a kérdésben a haragomat is beletettem, haragszom Rá, hogy ennyi fájdalmat okoz. És a következő percben szégyellem magam, hát milyen anya vagyok én? Kérdések folyton, amik zakatolnak, amikre senki nem tud választ adni. És ŐT sem képes senki és semmi visszaadni.

Hogyan lehet ezt túlélni?  És hogy lehet az ünnepeket? Hogy Neki már semmit nem vehetek, hogy Ő már nem fog tortát enni?!  Persze ezt is végig kell csinálni, hiszen mindenki azt várja, hogy tegyem a dolgomat, de Gergő életét nem lehet nem megtörténté tenni.  Emlékezni  AKAROK! Még akkor is ha fáj, mert magam előtt látom a patológián, és úgy fekszik ott, mintha csak aludna. A bomlott agyammal pedig azt mondom a férjemnek, hogy haza akarom hozni, hiszen csak alszik. Akkor láttam Őt utoljára, nem bírtam a boncolás után már megnézni. Foszlányok jutnak eszembe azokról a napokról, szinte gépiesen tettünk mindent. De kegyetlen volt 3 napig a kórházba naponta visszamenni, hogy választ kapjunk arra, miért is hagyott itt minket. És amikor közölték, hogy semmi szervi baja nem volt, azt hiszem az volt a legkegyetlenebb mondat.  Egy egészséges gyerek,  aki elalszik, és nem ébred fel többé. Csak remélni tudom, hogy szépet álmodott, és érezte a szeretetünket.