Az első részt itt olvashatod.

A faházban fogvacogtató volt a hajnali hideg. Nemcsak a leheletem párája volt egyetlen bizonyítéka létezésemnek, hanem a fájdalom, ami minden reggel körbemarkolta a szívemet. "Csak akkor fáj, ha lélegzem." - gondoltam magamban, és minden erőmet összeszedve megmozgattam elgémberedett végtagjaimat, hogy felülhessek.

Újdonsült ismerősöm már ébren volt (talán nem is aludt?), és a tüzet próbálta feléleszteni. Amikor meghallotta motoszkálásomat, felém fordult, rám mosolygott, és minden udvariassági formulát mellőzve, csak úgy, a hamu piszkálása közben odavetette:

- Akkor most elmondom, mi fog innentől történni. Mert azt mindketten tudjuk, hogy eddig mi volt. De hogy hogyan lesz ezután, arról még fogalmad sincs, igaz? 
- Pfffhhh - legyintettem. - Ennél már csak jobb lehet.
- A francokat! - csattant fel! - Nehogy azt hidd, hogy a nehezén túl vagy. Nem akarok neked hazudni: az út nehéz lesz. Rohadt nehéz. A hegy és az erdő kivétel nélkül mindenkit meggyötör. Olyan mélységekbe taszít, amiről azt hitted, csak a rémálmaidban létezik. Sokszor, nagyon sokszor fogod azt gondolni, hogy ezt már nem lehet kibírni. Hogy könnyebb volna hagyni a fenébe, nem végigmenni az úton, és ittmaradni örökre. Sőt! Jobbat mondok: az erdőt még meg is lehet szokni.
- Na persze. - hitetlenkedtem. - Ki az, aki ne akarna a lehető leggyorsabban kijutni innen?
- Valahogy kényelmes lesz az állandó félhomály, a hideg, és a köd. -folytatta- Betakar az erdő csendje, még az is lehet, hogy elkezded megkedvelni. Nem afféle szirénhangú csábító az erdő, inkább egy olyan fogvatartó, akit az áldozata megszeret, mert hálás lesz neki minden könnyebbségért, minden félvállról rásziszegett kedvességért. És tudod mit? Amíg itt vagy, amíg itt bolyongsz, addig nem kell mással foglalkoznod. Ez is tud ám marasztalni...

Megszeppenve hallgattam az intelmeket, és közben arra gondoltam, hogy ahhoz sincs elég erőm, hogy megmozduljak. Igen, igaza volt: elkényelmesedtem, valamilyen jól eső apátia telepedett rám az elmúlt időben. Csak a lábam vitt előre, nem a fejem, a szívem meg legszívesebben visszafordult volna. Van persze, ami fizikailag lehetetlen, és van, amikor tudom, mit kéne tenni, és olyan is van, hogy csak az életösztön hajt. De ez nem küzdés, nem nekem volt köszönhető, hanem annak, hogy minden nap felébredtem, és a legősibb erőnek engedelmeskedve teleszívtam a tüdőmet levegővel. Nem volt tudatos, nem volt semmilyen sem. Létezés volt, csak céltalan bolyongás volt, aminek - ha jól értem - most vége. Ezentúl tudatosan meg kell terveznem minden egyes lépést, minden kavicsot és gallyat, amire rálépek, minden reggelt és minden éjszakát, hogy a lehető leggyorsabban kijussak innen, vissza, haza a saját életembe.

- Nem figyelsz! - dorgált meg menedéket nyújtóm - Pedig hidd el, sok múlik azon, hogy milyen útravalót tudsz magaddal vinni. Bár az utat úgyis Neked kell megjárnod, ebben nem tudunk segíteni.
- Akkor miben? - akadékoskodtam. Nem tetszett a hangnem. Gyenge vagyok, fáradt, és akkor még ő is rám zúdítja az ijesztgetéseit. Úgy éreztem, nekem most simogatás és ölelés kell, sajnálkozás kell, nem akarom tudni, micsoda szörnyűségeket kell túlélnem.
- Figyelj ide! - enyhült meg az arca. - Tudom, hogy mit gondolsz. Eddig is sokat kibírtál, erőd végén vagy, pihenni akarsz, tudomást sem akarsz venni semmiről. Sajnálni akarod magadat, talán dühös is vagy, és inkább vagdalkozni akarsz, erre menjen el az összes erőd, sem mint a kínlódásra, ugye? Ugye ezt gondolod? Tudom, én is voltam itt, nekem is valaki épp ugyanígy elmondta, hogy tudja ő is. Mióta világ a világ, amióta anyák vannak, és gyerekek, és amióta az anyáknak kell végigmenni az erdőben -igazságtalanság, tudom- azóta így van ez. Előtted milliókkal, és utánad is milliókkal...
- Miért nem tudtam én erről? - szakítottam félbe. - Miért hittem azt, hogy ilyen egyszerűen nem történik? Miért voltam ilyen naiv?
- Szerintem, ha mélyen magadba nézel, de tényleg őszintén... szerintem akkor megtalálod ott azt a sötét bugyrát a lelkednek, ami tudta. Talán nem azt, hogy Neked kell majd egyszer megjárnod az erdőt, de valahol sejtetted, hogy ez -vagy egy másik- erdő előbb-utóbb mindenkit elér. Közhely, de mindenkinek megvan a saját rengetegje. A szerencsétlenebbeknek több is. 
- Ott tartottunk, hogy mivel segítesz nekem. - tereltem vissza a témát.
- Azzal, hogy vagyok. És te tudni fogod, hogy ugyan minden lépést egyedül neked kell megtenned, neked kell erősnek lennek, és kitartó is te leszel, de sosem leszel egyedül. 
- Velem jössz? 
- Azt nem tehetem. De időről időre megtalálsz majd engem. Az út mellett további menedékházak várnak rád. Oda mindig betérhetsz, és megpihenhetsz addig, amíg elég erőt nem gyűjtesz az út folytatásához. Itt is addig maradhatsz, amíg jól esik. De vigyázz! Sehol nem állhatsz meg örökre. Úgyis tudod, mikor kell majd továbbmenned. 
- És honnan tudom, merre induljak? - bizonytalanodtam el.
- Amerre a szíved visz. Lehet, hogy egy ideig körbe-körbe járkálsz majd, vagy megállsz, akár vissza is fordulsz picit. Ilyen is van. Nincsen rossz út, csak a maradás. Most pedig gyere, mutatok valamit! - majd megfogta a karomat, és kivezetett a ház mellé.

Eddig észre sem vettem, hogy a ház egy szakadék szélén áll. Lenéztem a szédítő mélységbe, ahol egy ház volt.

- Nahát, ez felülről épp olyan... - kezdtem, de rögtön félbe is szakított:
- Igen, ez a Te házad. Nézd: két lehetőséged van a házadhoz jutni. A gyötrelmes, erdőn át vezető, hegyet mászós, hosszabb úton, vagy a gyorsabb megoldás, ha itt leugrasz. De akkor mi marad belőled? Na ugye! Végül is, igazából csak egy választásod van.
- Értem. És mi a helyzet a súlyos teherrel, amit cipelek? Hol rakhatom le?
- Sehol. Ezt most már örökké vinni fogod magaddal, akárhova is mész. De ne aggódj! A végén már nem esik majd nehezedre hordanod. Nem a teher lesz könnyebb, hanem te leszel erősebb.

Elgondolkodva a távolba meredtem. Minden szavát értettem, amit mondott, mégis bizonytalan voltam. Felfogtam, hogy ő is megtette ezt az utat, és előttem már rengetegen kitaposták a saját ösvényüket, és sikerrel jártak, mégis, honnan tudhatná ez az ismeretlen, hogy velem mi lesz? Erőtlen voltam és féltem az erdőtől. Csak még egy kicsit hadd maradjak itt a menedékben, csak még egy napig ne kelljen indulnom!

- Jól van. Maradj! - mondta búcsúzóul. - De ne feledd! Előbb-utóbb indulnod kell, és el is fogsz menni innen! - majd kilépett az ajtón, én pedig hosszasan néztem, ahogy eltűnt az erdei ködben.

Hosszú idő óta először voltam teljesen nyugodt. Nem nyomasztott már a mindenáron menni érzése, a házban biztonságban voltam, és volt valamiféle sejtésem, hogy mi vár rám. Valamilyen kellemes bizonyosságban nyomott el az álom: nem tudom, mi lesz holnap, csak azt, hogy lesz holnap.

Álmomban ismét a házunk előtt álltam. A férjem és a lányom álltak az ajtóban, kértek, hogy menjek be. El is indultam feléjük, de hirtelen fák nőttek ki a földből, a gallyak a lábaim köré tekeredtek, és nem engedték, hogy haladjak. Nem pánikoltam, nem vagdalkoztam, nem kiabáltam, hanem szép nyugodtan leültem a földre, és hagytam, hogy a gyökerek megszorítsák a bokámat. Az indák ekkor engedtek, és a lábaim ismét szabadok voltak. Oldalra néztem, és egy ösvényt láttam, ami kikerülte az erdő sűrűségét. Elindultam, szaladtam, rohantam az úton, hegyeken, dombokon át. Egy nagy tisztásra értem, innen nem volt tovább. A köd felől egy emberalak lépdelt felém, a menedékházi ismerősömet véltem felfedezni benne, de ahogy egyre közelebb ért hozzám, akkor láttam csak meg, hogy tulajdonképpen én magam vagyok.

Reggel alig pislákoló parázsnál ismét fogvacogtató hidegre ébredtem. Majd lassan, komótosan összepakoltam a holmimat, és egy bizonytalan lépéssel elindultam arra, amerre a szívem mutatta.