A klasszikus ezoterikus próbakörök után még mindig tanácstalanul meredtem magam elé, még mindig nem voltam jobban, és még mindig nem voltak válaszok a miértekre. (Talán sohasem lesznek, talán csak akkor lesznek, amikor meghalok...). 

Közben az elfojtott stressz, vagy a ki nem engedett feszültség egyre erősebben vette igénybe a szervezetemet. Eszter elvesztése előtt is képes voltam rejtélyes fizikai tüneteket produkálni, és mivel erősen hajlamos vagyok a hipochondriára, így mindig a legszörnyűbb betegségeket képzeltem be magamnak - amit aztán az orvosok nem tudtak igazolni. De most, egy halvaszülés után, ha lehet így mondani, minden korábbi képzelt és nem (csak) képzelt nyavalyám egyszerre jött elő: hasmenéssel, iszonyatos gyomorgörcsökkel, durva fogyással, szédüléssel, zsibbadással, álmatlansággal, remegéssel és magas vérnyomással... A tünetek egy részére a hagyományos orvosok találtak magyarázatot (epekő), de a többit a stresszre és depresszióra fogták. Bennem pedig mindig az merült fel, hogy ez is borzasztó kézenfekvő válasz - mi más bajom lehetne, mint a gyerekem halála felett érzett depresszió?

Senki nem vett tehát komolyan, de én egyre jobban szenvedtem ezektől a bajoktól. Mivel a hagyományos orvoslásnak nem voltak válaszai, így természetgyógyászhoz mentem, akupunktúrás kezelésre. Az amúgy belgyógyász hölgy miatt hetente 120 km-t autóztam, és ő valóban megértőnek bizonyult. Ő volt például az egyetlen orvos, aki a történetem hallatán azt mondta, hogy én már mindig kétgyerekes anya leszek, akárki akármit is mond. Ez 1-2 hónappal Eszter elvesztése után nagyon megnyugtatott. Az már kevésbé, amikor titokzatos műszerekkel mérte le az energiaáramlásokat a testemben - és megállapította, hogy bizony erősen szorongok. (Csoda? Meghalt a gyerekem, és mindenféle titokzatos bajom van? Miért ne szoronganék?) Erre természetesen az akupunktúra bizonyul a megfelelő kezelésnek, szerinte, így bekísért a kezelőbe, ahol vagy 10 ágyon feküdtek a páciensek itt-ott 5 centis tűkkel agyonböködve. Én is megkaptam a "kezelést", összesen ötször, ha jól emlékszem. Pár hétig jobban is voltam - igaz, az egy éves tünetmentességet, amire a hölgy garanciát adott, nem sikerült produkálnom. Többet nem mentem vissza, lehet, hogy ez volt a hiba?

Az egyre elhatalmasodó szorongás, és a rémisztő tünetek miatt végül felkerestem egy pszichiátert. Azért őt, mert a pszichiáter a pszichológussal ellentétben orvosi egyetemet végzett. Emlékszem, azzal kezdtem a mondókámat, hogy nem gyógyszerért jöttem, mert én nem vagyok mentálisan beteg, csak egyszerűen gyászolok, és úgy érzem, egyedül nem tudok megküzdeni a feladattal. A pszichiáter az autogén tréning elsajátítását javasolta - alkalmanként 7000 Ft-ért. A tréning lényege, hogy tudatos relaxációval az ember ellazítja a testét, a belső szerveit, ereit, és ebben a nyugalmi állapotban megtanítja a testének a stressz helyes kezelését. Jól is hangzott a dolog, igaz, én addigra már több éves jógatapasztalattal a hátam mögött tudtam, mi az a relaxáció. A "tanfolyam" pedig abból állt, hogy a találkozások végén 3 percben csináltunk egy-egy etapot, mindig megismételve a korábbi óra "anyagait" és hozzátéve az újat. Mivel okostelefonom volt, így felvehettem az utasításokat, de ellenkező esetben le kellett volna körmölnöm. A szöveget aztán be kellett volna magolnom, és minden este lefekvés előtt felmondani magamnak, mint egy verset. Így elvileg a testem előbb-utóbb ösztönösen reagált volna olyan parancsokra, mint hogy "ellazul", vagy "átmelegedik", stb. De mondom, mivel jógáztam, így én inkább a jógás relaxációt gyakoroltam, kiegészítve az autogén tréningben hasznosnak bizonyult elemekkel. Ezt egyébként a mai napig csinálom, mert egyszerűen jó érzés ebben az ellazult állapotban lenni.

Hogy mennyire hatásos? Nos, a tüneteim nagy része még most is fennáll - és orvosi magyarázat továbbra sincs rájuk. Kicsit úgy érzem magam, mintha nekem lenne a legtitokzatosabb betegségem a világon, de az nyugtat, hogy az általam vizionált kórokba már rég bele kellett volna halnom. Én pedig még mindig élek... igaz, talán helyesebb a "létezés" szót használni az állapotomra.

A pszichiátert végül is nem az autogén tréning hatástalansága miatt hagytam ott, hanem azért, mert a találkozásaink alkalmával nem beszélgettünk, hanem kisiskolás stílusban monológokat tartott nekem arról, hogy hogyan kellene éreznem magam. Emlékszem, egy alkalommal azt tanácsolta, hogy menjek masszázsra, majd fél órát beszélt arról, hogy neki milyen masszázsélményekben volt része.

Forrás: www.inmagine.com

Maradt tehát a jóga, amit sajnos sokkal ritkábban tudtam gyakorolni, mint szerettem volna. Nekem ugyanis mindennél fontosabb maga a jógaoktató személyisége, és a nagynénémnél jobb tanárt még nem találtam. Ő viszont nem a mi városunkban él, így viszonylag ritkán tudunk együtt gyakorolni. Akárki mással próbálkoztam, soha nem tudott felnőni a nagynénémhez. De a jógában azt szeretem, hogy a testem kinyúlik, és a rengeteg gyötrés ellenére is kellemes érzésem van utána. A relaxáció, de különösen a joga nidra (meditáció) pedig olyan mély élményekkel ajándékoz meg, hogy szó szerint kisimulok utána. Így ha a nagynénémmel nem tudtam gyakorolni, megpróbáltam egyedül. Letöltöttem egy egy órás jóga nidra meditációt, és ha volt rá időm, magamra csuktam minden ajtót, bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és meditáltam. Az eredmény: a vérnyomásom rendeződött és elmúlt a zsibbadás. A gond csak az volt, hogy nagyon ritkán találtam / találok időt a meditálásra, és mivel állandóan kimerült vagyok, leggyakrabban bealszom közben. 

A dolgok sajnos még mindig nem rendeződtek el bennem. Ezért 9 hónappal Eszter halála után, egy újabb nagy kiborulás után, amikor már az érettségizős súlyomra fogytam vissza (anélkül, hogy fogyókúráztam volna), úgy döntöttem, hogy felkeresek egy jó pszichológust. De ez már egy másik történet.