Norbi történetének korábbi fejezeteit itt olvashatod.

Hamar rájöttem ugyanis, hogy nekem nem jó, ha mindent tudok erről az iszonyú kórról. Egy ponton túl ez a tudás a reményt vette el tőlem. A túlélésbe, a gyógyulásba vetett hitemet. Nem arról volt szó, hogy semmit sem akartam tudni a kilátásokról. De azok csak statisztikák. Számok. Képtelen voltam úgy élni, hogy állandóan a bűvös 20% lebegjen a szemem előtt, hogy folyton a sikertelen esetek járjanak a fejemben. Elvette volna az erőmet a még élőtől, az egyetlentől, aki számított.

Ugyanebből az okból kerültem a "mi a véleménye, doktor úr" típusú kérdéseket is. Gyorsan kiderült, hogy napokra képes elvenni az erőmet egy nem túl optimista válasz. Ami csak egyetlen vélemény volt. Egyetlen orvos szemszögéből, egyetlen orvos beállítottságától, tudásától és tapasztalataitól függő vélemény. Nem az Objektív Igazság. Amint úgy éreztem, elegendő információval rendelkezem ahhoz, hogy átfogó képet kapjak az ellenségről, amivel szemben állunk, felhagytam a további rémtörténetek tanulmányozásával.

Saját lelki békém megóvása érdekében maradtam távol a kezelések alatt a folyosón spontán szerveződő "anya-találkozóktól" is. Nem akartam tudni a más gyerek kegyetlen sorsáról, nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert úgy éreztem, elég a magunké. Soha nem vigasztalt az a tudat, hogy sorstársaink vannak. Attól nekem sose lett jobb, hogy más is szenved.

A férjem volt az, aki összegyűjtötte és szállította az információkat a benn fekvők állapotáról. Norbi elvesztése óta is kutat. Azt hiszem, ő ilyen módon igyekszik megtalálni a választ a saját miért-jeire.

/.../

Az MR-felvétel, ami július közepén készült, jól mutatta, mennyit javult Norbi állapota az utóbbi időben. Bal medencéjéből szinte teljesen eltűnt a lágyrésztumor, csak a csonton maradt egy kb.1 cm-es sáv, és a csigolyák is rendben levőnek tűntek, a III-as derékcsigolya volt csupán áttét-gyanús.

A következő két hónap volt az utolsó viszonylag felhőtlen időszak az életünkben. Férjem kezdett lehiggadni az új munkahelyén, rájött, hogy nem várnak tőle többet a teljesíthetőnél. A nap sütött, szép idő volt, Norbi kezdett úgy futni, mint a nyúl és én újra azt gondoltam, minden rendbe jön majd. És megint tévedtem.

Az útra, ami a tragikus végkifejlethez vezetett, véleményem szerint 2004. szeptember 5-én léptünk rá. Az a nap a legfeketébb valamennyi közül a családi krónikánkban. Akárhonnan is nézem a továbbiakat, akárhogy is magyarázom a történteket, mindig arra a következtetésre jutok, hogy ez volt az a pillanat, amikor elvesztettük a háborút. Mindnyájan.

Norbi csatákat még nyert ugyan, de az már nem volt elég. Ettől kezdve ugyanis bármit csináltam, bármit találtam ki, bárkihez vittem, bármilyen terápiával próbálkoztam és bárhogyan kezeltem, semmi nem tudta megállítani a hanyatlást.

Október végén, állapotfelmérés céljából MR és csontizotóp vizsgálatra került sor. Az MR a másfél hónappal korábbihoz képest további progressziót mutatott. A felvételen egy közel akkora daganat-massza látszott, mint Norbi betegsége elején, ami akkor nagyon komoly fájdalmakat okozott neki. Nem értettem, mert kisfiam mozgásában még mindig javulás mutatkozott. Fürge volt, mint a gyík, ugrált, mint a kenguru és én azon morfondíroztam, ha az a tumor tényleg akkora, miért nem okoz panaszokat? Miért nem fáj? Miért nincsenek a kezdetekhez hasonló tünetek? Miért?

Éreztem, hogy valami nem stimmel. Hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel. Próbáltam logikusan gondolkodni. Ha ugyanott ugyanakkora elváltozás van, mint egy évvel korábban, amikor Norbi ordított a fájdalomtól és moccanni alig bírt, akkor most miért nem tapasztalom ugyanezt? Természetesen nem a szenvedést kívántam újra Norbinak. Valahol a tudatom határán úgyis folyamatosan attól rettegtem, hogy ismét hallanom kell azokat az iszonyú jajokat. De szerettem volna megérteni, mi történik Norbi testében. Egyszerűen csak – már sokadszor- a logikát kerestem és a következetességet hiányoltam. És hogy ezzel nem voltam egyedül, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az orvosok is teljesen tanácstalanok voltak és lassanként kezdtek igazat adni nekem: ez most valami más, nem ugyanaz, mint az elején.

Egy onkológus fogalmazta meg sokkal később nagyon találóan: a daganatsejtek nem olvasnak orvosi könyveket, nem várható el tőlük a logikus viselkedés.

/.../

Azzal az elhatározással költöztem vidékre, hogy Norbi gyógyíttatását új alapokra helyezem és gyökeresen más módszerekkel próbálkozom. Már megvolt az elképzelésem. Elhatároztam, hogy keresek egy jó homeopátiás orvost és egy jó gyerekpszichológust. Nagyon bíztam benne, hogy a megváltozott környezetben a merőben új terápiák hasznot hoznak. Ez volt az egyetlen esélyünk. /.../

Berendezkedésünk után Norbi mozgása rohamosan romlott, és négy nappal később már nem állt lábra. Mivel fájdalmait a rendelkezésemre álló eszközökkel már nem tudtam csillapítani, mentőt hívtam és lementünk a 90 km-re levő gyermekklinikára.

Norbit egy olyan ágyba fektették, ami mellé be volt szerelve egy oxigénadagoló, arra az esetre, ha áttör a fájdalom. Elborzadva tudtam meg, elő szokott fordulni, hogy a fájdalomtól a beteg – jelen esetben gyerek- átmenetileg légszomjjal küszködik. Ilyenkor jön jól az oxigén.

Páni félelem fogott el. Napokig nem tudtam szabadulni a szenvedéstől falat kaparó, kétségbeesetten levegőért kapkodó Norbi képzetétől. Mi vár még ránk? Mi vár még szegény, ártatlan kisfiamra? Szörnyű kínok között kell elpusztulnia? Hol van ilyenkor az isten? Miért engedi? És eddig miért engedte? Miért? Miért?

Norbi egész hétvégén fájdalmak között maradt. Nem volt onkológus az ügyeletesek között, és senki sem merte elindítani a morfiumot, a kontramal pedig infúzióban adagolva is csak ideig-óráig hatott. A kezelésem úgyszintén.

Hétfőn megérkezett végre a szakorvos, aki sokkal inkább partnernek tekintette a beteget, mint budapesti kollégái és mellékesen megjegyezte, hogy ha Norbi továbbra is ugyanabban a testhelyzetben fekszik, akkor előbb-utóbb számolnunk kell a felfekvéssel. Kisfiam harmadik napja feküdt a kórházi ágyra helyezett óvodai szivacsán, a mentősök ugyanis csak azzal együtt tudták mozgatni a fájdalmai miatt, amikor ideszállították. Minden eddigi kísérletem, amivel megpróbáltam őt rábírni a kisszivacs elhagyására, kudarcba fulladt. Ám miután tisztáztuk, mi is az a felfekvés, Norbi szinte leugrott eddigi helyéről, és birtokba vette a nagy ágyat. Attól kezdve a mozgása javulásnak indult, fájdalmai szinte az első(!) szem tablettától elmúltak és hónapokig nem is tértek vissza.

Ha nem a saját szememmel látom, nem hittem volna el. Így azonban immár sokadszor tapasztalhattam meg: a háború egyértelműen Norbi fejében zajlik.

Pár nap múlva hazamentünk és három nap múlva megkezdtük a sugárkezeléssel járó tortúrát.

A daganat valóban érzékeny volt a terápiára, és én már a 7. kezelés után láttam, hogy Norbi csípője apadni kezd. Végre, némi fény az éjszakában! És szusszanásnyi idő...

A sugárterápia utáni első kontrollvizsgálat alkalmával az orvos felvázolta a további lehetőségeket Norbi kezelésével kapcsolatban. Gyógyulásról rég nem beszéltünk. Már augusztusban megmondta, hogy nem terveznek hosszú távra. Nem lepett meg, amit hallottam. Újabb kemoterápiát javasolt, próba-szerencse alapon. Minden mindegy-alapon. Nincs vesztenivaló-alapon. És mindehhez az ideológia: hogy utólag elmondhassam, mindent megtettem.

Elgondolkodtam: mikor mondhatja el az ember, hogy mindent megtett? És mikor képes belenyugodni, hogy a minden – nem volt elég. Hogy kevés volt.

A kilátásba helyezett kemoterápia három különböző eredménnyel szolgálhatott: jó esetben tovább csökkenti a meglévő daganatok méretét, rossz esetben a kezelés ellenére tovább romlik Norbi állapota, esetleg nem történik semmi.

Iszonyú nehéz döntés előtt álltam. Egyrészt úgy gondoltam, Norbinak igenis van vesztenivalója. Nem a puszta létére gondolok, hanem azon túl az életminőségére. Hallani sem akart a rettegett kemo-ról, ami már annyi gyötrelmet okozott neki. Belegondoltam: ha kiderül, hogy nem használ, hogy ugyanúgy nem használ, mint legutóbb, akkor tönkretettem az utolsó időt, amit kisfiam még velem, velünk tölthet. De hogy bizonyosodhatok meg róla, hogy nem használ, ha nem próbáljuk meg? Azért a 33% esélyért mennyit szabad kockáztatni? Pláne annak tudatában, hogy az orvosok nem terveznek hosszú távra? Hogy tulajdonképpen "csak" némi időnyerésről van szó! Hány hónapról is tulajdonképpen?

Kibírja-e Norbi az újabb kezeléssel járó fél évet? Testileg és lelkileg. Van-e még annyi tartalék a szervezetében, ami -az előző 14 blokk és a mostani gyilkos sugárterápia után- az újabb mérgezés elviseléséhez szükséges? Mennyit bír ki egy agyonkezelt, többszörösen – a betegség által és a gyógyító folyamat által- tönkretett 7 éves kis test? És a nagy kérdés: vajon Norbi látja-e még értelmét? Akar-e tovább küzdeni? Mennyit bír még elviselni a meggyötört kis lelke?

Hol van a határ? Megéri-e? És mi éri még meg? Hogy döntsek az ő kis életéről? Norbi betegségének kezdete óta folyamatosan ezt tettem, de sose volt ennyire nyilvánvaló és kézzelfogható a döntésem közvetlen következménye. Sosem tudatosult bennem ennyire, hogy kisfiam puszta léte a tét, mert sosem volt ennyire tragikus a helyzet. Nem volt rá szükség, hogy ilyen szinten kelljen szembesülnöm a valósággal: hogy végső soron tőlem függ, rajtam múlik az élete. Kiskorú lévén nem dönthet önállóan az orvosi beavatkozásokról. Azt nekem kell megtennem. Úgy éreztem, egyedül viselem a felelősséget, és ezt most rettentő igazságtalannak tartottam.

Sokak szerint mindent megtettem, amit lehetett. Hogy nem volt elég, azt ez az írás bizonyítja.